Kihagyás

Cikkek

Irj te is cikket!

Ha úgy gondolod, hogy a közösségünket érdeklő témában van saját irásod és azt meg szeretnéd osztani másokkal, akkor azt küldd el! Ha irásod valóban a plébánia honlapjára való, akkor azt felrakjuk.

A cikket valamilyen szerkeszthető fájl formátumban (pl. Microsoft Word, LibreOffice Writer, stb) töltsd fel az alábbi űrlap segítségével.

  • 6 percnyi

A szelíd pedagógus - Interjú Gergely Péter újmisés atyával

Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi, szerzetesi hivatást választó tagjaival beszélgettünk felszentelésük alkalmából. Idén tovább bővül az interjúalanyok köre: Gergely Péter atya ünnepli hamarosan velünk újmiséjét, vele beszélgettem hivatásról, pedagógiáról, a plébánia működésének titkairól.
Az interjú előtt két jellemző képet, személyes emléket szeretnék felidézni, ami jól körülírja, bemutatja interjúalanyom személyiségét. Talán sokan emlékeztek rá, hogy tavaly szeptemberben gyalogos zarándoklaton voltunk Máriaremetén. A legtöbben a hűvösvölgyi villamos-végállomásnál kapcsolódtak be, de egy nagyobb csoport Albertfalváról indult el a 23 km-es útra. Ebben a csapatban volt Péter atya, aki azt vállalta, hogy ő lesz az utolsó ember a zarándokcsoportban. Ő figyel arra, hogy senki ne maradjon le, támogatja, segíti azt, aki valamilyen nehézséggel szembesül. Csendben bandukolt a csapat végén, de kedvesen elbeszélgetett mindenkivel, aki megszólította. A másik emlékem az áprilisban, a Szeretetláng mozgalom által szervezett szentségimádással kapcsolatos, melyet Fábry Kornél püspök atya vezetett. Péter atya leült a lépcsőre, az oltár elé, erre az összes ministráns odarohant, hogy mellette ülhessen, beszélgessen vele. Ez a két jellemző kép azonban nyilván kevés ahhoz, hogy megismerhessük őt, ezért igyekeztem kifaggatni. Kérdéseimre a rá jellemző szelíd, visszafogott stílusban válaszolt.

Kedves Péter atya! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat! Kezdjünk is bele rögtön az interjúba! Mesélj, kérlek, a gyermekkorodról! Hol nőttél fel, hova jártál iskolába?

Kispesten születtem 1997. június 9-én, ott is nőttem fel. Egy öcsém van van, Bálint. Tanulmányaimat a Kelet utcai Mézeskalács Óvodában kezdtem meg. Utána a Wekerletelepen lévő Kispesti Erkel Ferenc Általános Iskolába jártam. Ez egy zeneiskola, ezért másodiktól kezdve trombitálni tanultam. Felsősként kerültem be a Gyermekvasúthoz és a cserkészetbe, főleg ez utóbbi volt meghatározó számomra. Hatodik osztály után Pannonhalmára jártam, de innen is tartottam a kapcsolatot a cserkészcsapatommal. Őrsgyűléseken nem nagyon volt lehetőségem részt venni, de a kirándulásokra, táborokra el tudtam menni. 2016-ban érettségiztem.

Hogy vezetett az utad a teológiára?
Érettségi után az ELTE Tanító- és Óvóképző Karára, azaz az ELTE TÓK-ra jelentkeztem, tanító szakra. Erős váltás volt Pannonhalma után, hiszen a gimnáziumban csak fiúk voltak, míg a Tanítóképzőben gyakorlatilag csak lányok. Nagyon sokat tanultam a csoporttársaimtól, jó közösség voltunk, szerettem erre az egyetemre járni. Kiváló oktatóink is voltak, és összességében szerintem nagyon jó pedagógiai szemléletet tudtam itt elsajátítani. Ezt nyilván igyekszem a pasztorációban és a hitoktatásban is hasznosítani. Közben folytattam a cserkészetet, voltam csapatparancsok, dolgoztam kiképzőként, és sokáig a Magyar Cserkészszövetség országos táborozási szakvezetője lehettem. Amikor az első dispozíciómat kaptam, minden tisztségemről lemondtam, így már nem dolgozom a cserkészetben, de még mindig sok mély barátság köt ehhez a közösséghez. Próbálok úgy egyensúlyozni, hogy a barátságok megmaradjanak, de a plébánián ne érezzék hiányomat vagy részrehajlásomat a cserkészet felé. Egyetemen krav-magáztam is, ami egy önvédelmi sport, valamint szintén ebben az időben barlangásztam is egy cserkész közösséggel. A tanítóképző utolsó évében már biztos voltam benne, hogy a teológián folytatom, de még le akartam diplomázni.

Mi indított a papságra?
Nem tudom egy meghatározó élményhez kötni, inkább ilyen vissza-vissza térő gondolat volt. Az Isten mindig is jelen volt az életemben. A Wekerletelepi Szent József plébánián nagy hatással volt rám Héray András atya, aki akkor fiatal káplánként összefogta az ifjúságot, nagyszerű ministránsközösséget hozott létre. Általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen is foglalkoztatott a papi hivatás, néha előtérbe került, néha háttérbe szorult. A tanítóképző vége felé elmentem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán szervezett Iránytű Műhelybe. Ez egy hivatástisztázó program, ahol imádsággal, beszélgetéssel, lelkigyakorlat-féleséggel keresik hivatásukat a fiatalok. Van, akit családos életre, van, akit szerzetességre és van, akit egyházmegyés papságra hív az Úr. Bár a bencés lelkiség közel áll hozzám a gimnáziumi éveim miatt, de én az egyházmegyés papi szolgálatra éreztem elhívást. A szerzetesrendek általában „specializálódnak” valamire, például meghatározott társadalmi csoportokkal, így az ifjúsággal, betegekkel, idősekkel kerülnek kapcsolatba, vagy teljesen monasztikus imádságban mélyednek el. Bár úgy gondolom, van tehetségem az ifjúsággal való közös munkára, a gyerekek megszólításához, de nem szerettem volna így specializálódni. Az a meggyőződésem, hogy az Úr a klasszikus pasztorációra hív, a plébániára, a családokhoz.

Milyen volt a szeminárium? Mi a szakdolgozatod témája?
A szemináriumban sok izgalmat éltünk át: ekkor volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a pápalátogatás is, de persze a Covid járvány is érintett minket. Az Esztergomi Szemináriumban (ami egyébként a világ legrégebbi szemináriumainak egyike) nagyon jó közösség van, mind készületi, azaz kispapi oldalon, mind felkészítési, azaz elöljárói és tanári oldalon. Persze vannak még jelentős lehetőségek a papnevelés további fejlesztésére, de azért a papoktól és a papnövendékektől nagyon sokat kaptam, és ami talán a legfontosabb, sokat haladtam előre az Isten ismeretében. A szakdolgozatomat a kompetenciaalapú hitoktatásról írtam. Ez tulajdonképpen a hitoktatás céltételezésének vizsgálatát jelenti. A közoktatási rendszerben a cél jelenleg leegyszerűsítve az, hogy a tantárgyak bizonyos kulcskompetenciákat fejlesszenek, amik aztán később az életben használhatóak és továbbfejleszthetőek. A hitoktatással kapcsolatos célok Magyarországon jelenleg nincsenek ilyen jól körülhatárolva, a szakdolgozatomban tulajdonképpen azt állítom, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni.

Cikkünk megjelenése után nem sokkal lesz a papszentelésed. Mi lesz a papi jelmondatod?
„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” Úgy érzem, hogy ebben a Szent János apostol első levelének 3. fejezetében olvasható mondatban nagyon sok minden benne van. Látjuk a hitnek és az istenkapcsolatnak a közösségi vonását, és hogy ez a közösség nem csupán egybegyűlés, hanem lelki rokonság is, hiszen ha mindannyian a Mennyei Atya gyermekei vagyunk, ez egyszerre testvéri kapcsolatot is jelent. Benne van az is, hogy úgy kell éljünk, hogy mások az Isten gyermekeinek gondoljanak minket, és benne van egy nagyon erős bizonyosság is, ami független attól, hogy mások mit gondolnak rólunk.

Bár a magyar fordítás úgy szól, hogy „mekkora” vagy „milyen nagy”, az eredeti szándék szerint ott nem mennyiségjelző, hanem minőségjelző van: nem a szeretet mértékét, nagyságát, hanem a fajtáját, milyenségét jelöli. Tehát a mondat lényege arról szól, hogy az Atya olyan jellegű, olyan fajta szeretettel van irántunk, hogy a gyermekei lettünk. Számomra ez a részlet nagyon sokat mond az Istenről, az emberről, és a mi kapcsolatunkról.

Hogy érezted magad Albertfalván? Milyen élményekkel, emlékekkel gazdagodtál nálunk?
Nagyon sokat kaptam Albertfalvától, az albertfalviaktól. Jó volt megélni, hogy Henrik atya és Zoli atya kisközösségben élnek. Sok helyen egyedül él a pap, de itt a kisközösség nagyon élővé, nyüzsgővé tette a plébániát. Jó volt részt venni a hittanórákon, foglalkozni az ifjúsággal, és megismerni a családokat, akik ehhez a plébániához tartoznak. Ez egy élő, befogadó közösség, ahol könnyen lehet készülni a további papi munkára. Mind a hívek, mind a papok részéről sok megerősítést, szeretet és segítő visszajelzést kaptam. Az a plébánia működik jól, ahol a közösség egységben van a pappal és az Istennel. A dispozíciómban benne volt, hogy Bíboros atya egy „jól működő” plébániára helyez, és valóban ezt is tapasztaltam. Komoly munkatársi közösség is van, amit szintén fontos volt, hogy meg tudjak tapasztalni. Úgy tűnik, a plébániák működtetése egyre inkább közös feladat, amiben sok különböző embernek, papnak és világi híveknek kell egyszerre részt venniük. Örülök, hogy egy ilyen jó együttműködésbe kapcsolódhattam be. Hálás vagyok azért, hogy veletek tölthettem ezt az évet.

Bene Lajos

  • 2 percnyi

Abortusz vagy túlnépesedés?

Valamikor az Ószövetség hajnalán Isten így szólt Ábrahámhoz: Áldozd fel Nekem fiadat! - Rettenetes kívánság! Mi, mai keresztények sem sokan indulnánk neki, hogy teljesítsük Isten kérését. Talán valamennyien fellázadnánk: Micsoda Isten az, aki ilyet kíván tőlünk! Ezt nem kívánhatja!

Valójában Isten Ábrahámtól sem kívánt ekkora áldozatot, csupán a próbatételek próbatételéül szánta neki, hogy meggyőződjék hűségének arról a fokáról, amellyel kiérdemelte, hogy Isten népének ősatyja legyen. Ha Ábrahám földhözragadt ember módjára gondolkozott volna, joggal utasíthatta volna el az Úr kérését. Hiszen itt a Földön senkinek sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy embertársától fia feláldozását kérje.

Ma, amikor az Egyház határozottan fellép az abortusz ellen, tulajdonképpen Ábraháméhoz hasonló isteni próbatételt közvetít az emberiség felé. Sokan fellázadnak e próbatétel ellen, mondván, hogy az Egyház felelőtlen, hiszen a Föld rövidesen túlnépesedik és nem bírja eltartani az emberiséget.

Ha Istent kikapcsoljuk az életünkből, és földhözragadtan szemléljük a történelmet, akkor ennek az érvelésnek igaza van. Ám nem a mi dolgunk félteni az emberiséget az általunk elképzelt jövőtől. Ahogy Isten szeretetből elküldte angyalát Ábrahámhoz és megmentette Izsák életét, minden bizonnyal ugyanúgy fogja megállítani földi történelmünk kerekét is, még mielőtt az Ő parancsának következményeként a túlnépesedés áldozatává válhatnék az emberiség.

Ábrahám példáján épülve tehát rá kell bízni magunkat Istenre. Ő hűségünket próbára teszi, amikor az élet védelmét minden körülmények között megkívánja tőlünk - dacolva számos racionális ellenérvvel - de nem vesztünket és pusztulásunkat akarja. Gondosan őrködik felettünk és a kellő pillanatban megsegíti a hozzá hüségeseket. Egyénileg már itt a földön is - ahogy azt a nagycsaládosok példája mutatja - kollektíve pedig az utolsó ítéletkor, amikor majd kiment bennünket Malthus túlnépesedési jóslatának sötét világából.

1995 húsvét

Kesselyák Péter

  • 3 percnyi

Albertfalva harmadik papi hivatása

Elhunyt P. Katona Ferenc Farkas O. Cist.

Albertfalva harmadik papi hivatása

Szomorú hírrel érkezett gyászjelentés a Ciszterci Rend Zirci Apátságától. Életének 90., szerzetességének 71., áldozópapságának 61. évében elhunyt Katona Ferenc Farkas ciszterci rendi áldozópap.

Farkas atya a Budapesttől 40 km-re fekvő Tápiósülyön született, de elemi iskolai tanulmányait már Albertfalván végzi. A negyedik elemi után szülei a budai ciszter gimnáziumba íratják, ami nem csoda, hiszen, az iskola akkori igazgatójának Brisits Frigyesnek a keresztanyja, a jelentkező gyermek nagymamája. (Az élet úgy hozta, hogy az újszülött kisfiút az irodalomtörténész Vörösmarty-kutató tudós pap tartotta keresztvíz alá.)

Az érettségi után már megérlelődik benne a papi hivatás. Először még a jezsuitáknál érdeklődik, de bizonyára a középiskolai évek, valamint a családi kapcsolat miatt végül a ciszter rend mellett dönt.

1947 őszén vonul be egy évre Zircre, noviciátusra. A rend működési engedélyének 1950 nyarán történt megvonása után – elöljárói ajánlatára – megpróbál nyugatra szökni, de Kismartonban – osztrák területen – elfogják és visszahozzák Magyarországra. (Ausztria keleti része 1955-ig orosz megszállási terület!) Tiltott határétlépésért négy év börtönre ítélik. A börtönévek alatt egy ideig együtt raboskodik Vénusz Gellért volt plébánosunk (2014-2015) édesapjával, akit a Központi Szemináriumból, mint utolsó éves teológus hallgatót visznek el. Ezekről az évekről még a legközelebbi rokonainak sem beszélt szívesen, annyi gumibotozást, pofont megaláztatást kellett elszenvednie. 1954 áprilisában történt szabadulása után a könnyen megközelíthető Fehérvári úti Kismotor és Gépgyárba tud fizikai munkásnak elhelyezkedni. Szinte csodával határos, hogy a Központi Szemináriumba - munka mellett – felveszik levelező hallgatónak. Zirci előtanulmányainak, vizsgáinak beszámítása után 1957 június 23-án szenteli fel a győri bazilikában Papp Kálmán győri megyéspüspök. Első miséjét június 30-án, Albertfalván tartja, Ormay Gusztáv plébános kézvezetése mellett. (Ünnepi szónokának keresztapját, Brisits Frigyest kéri fel. Jellemző az akkori állapotokra, hogy Brisits, a nagyformátumú szerzetes, több magyar irodalom tankönyv szerzője, az irodalomtudomány doktora, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság valamikori titkára, a közeli Karolina úti lelkészségen volt nyugdíjazásáig segédlelkész!) A börtönviselt papot felettesei megpróbálják nagyon „eldugni” ezért Halásziban és Szőnyben káplánként szolgál, hogy utána a nehezen megközelíthető Sopronban – a határvárosban - kapjon kápláni kinevezést. A „Leghűségesebb városban” eltöltött 14 kápláni év után, a hatalommal kollaboráló győri püspök, egy alig 400 lelkes kis faluba helyezi plébánosnak. A püspök úr sokáig törhette a fejét hova „dugja el” a népszerű világi papot, akiről hívei tudták, hogy valójában nagy tudású ciszter szerzetes. Az Állami Egyházügyi Hivatallal közösen aztán hamar kitalálták a megoldást, abban bízva, hogy Hidegségen igen kevés embernek tud megpróbáltatásairól, börtönéveiről, sérelmeiről, politikai nézeteiről, előadásokat tartani.

(A győri püspök megítéléséhez hozzá tartozik, hogy a rendszerváltozás után ő volt az egyetlen püspök, aki mielőtt önként nyugdíjba vonult, papjaitól bocsánatot kért, külön Katona Farkas atyától is.)

A frissen kinevezett plébános nagy elánnal látott az elhanyagolt, lepusztult plébánia épület rendbehozatalára. Az életerős 47 éves ember felújította a plébániát, mellette gondoskodott az őt hold papi birtok megműveléséről. Albertfalváról Hidegségre hívta szüleit, a háztartást édesanyjára, a kert megművelését édesapjára bízta. Három évtizeden keresztül látta el a Hidegségi plébániát. Ellenben e kis létszámú közösség pasztorálása mellett jutott ideje az elmélyült teológiai munkára. Erre bíztatta haláláig keresztapja Brisits atya is. Belevetette magát a latin nyelv rejtelmeinek tanulmányozására. Olyan mély ismereteket szerzett latin fordításaival, hogy híre Vatikánig eljutott. (A zsinat előtti években, a szemináriumban, a tantárgyak nagy részét még latinul adták elő, ő pedig különös kíváncsisággal valamint szorgalommal vetette be magát a latin nyelv titkaiba.) A vatikáni rádióban több alkalommal kérték fel - élő adásban, valamint írásban - szakértői feladatokra. II. János Pál pápa 1989. Nagyboldogasszony napján kiadott Redemptoris Custos kezdetű apostoli exhortációját (apostoli buzdítását) ő fordítja magyarra amit – a rendszerváltozás közeledtével – már ki tud adni a Szent István Társulat.

2007 őszétől a zirci Szent Bernát Idősek otthonának lelkésze egészen 2011-es végső nyugalomba vonulásáig.

Farkas atya akármikor meglátogatta albertfalvi rokonait, soha sem mulasztotta el, hogy egy reggeli misét ne mondjon el kedves elsőmisés templomában. Temetési szertartása február 19-én volt a Zirci Apátsági Bazilikában majd azt követően a zirci temető ciszterci sírkertjében helyezték örök nyugalomra. Gyászmiséjét 2019 február 14-én tartottuk templomunkban. Halálával az égi hazába költözött Albertfalva harmadik papi hivatása. Nyugodjék békében.

Sümegh László

  • 1 percnyi

Albertfalva krónikása: Portréfilm Sümegh Lászlóról

Sümegh László tősgyökeres albertfalvi lokálpatrióta mesél az életéről, Albertfalva múltjáról és jövőjéről. Nyolc könyve közül kettő kimondottan Albertfalváról szól. 2013-ban jelent meg az Albertfalvi történetek, majd 2018-ban az Albertfalvi emlékképek című kötet. Így nem véletlen, hogy a helybéliek Albertfalva krónikásaként tekintenek rá.

  • 1 percnyi

Amire akkor kevesen figyeltek fel...

Magyarország lélekemelő, fényes napokat élt át Szentatyánk, II. János Pál budapesti látogatásakor. 1991. augusztus 20-án a Hősök terén több százezer hívő vett részt az ünnepélyes pápai szentmisén, hálatelt szívvel köszönetet mondva a rendszerváltozásért, az Egyház újbóli szabad működéséért.

Közben 2 nappal előbb Moszkvában az ortodox kommunista hatalom hívei puccsot hajtottak végre. A keresztény világ aggodalommal, szorongva figyelte a fejleményeket. A Hősök terén Szentatyánk és a hatalmas hívő sereg szíve mélyén buzgó imában kérte az Úr segítségét és a magyar szentek közbenjárását az Egyház békéjének megóvásához, a távoli, de fenyegető krízishelyzet megoldódásához.

A szentmise végén Szentatyánk angol nyelven szólt az egybegyűltekhez, külön kitérve az oroszországi eseményekre is. Feszülten figyeltem, hogy szavait szó szerint emlékezetembe tudjam vésni. Teljes nyugalommal, belső bizonyosságtól vezérelve prófétai szavakat mondott: „Oroszországban a reformoknak folytatódniuk kell!”

Meggyőző szavaiból megértettem: ne aggódjunk a kommunizmus visszatérése miatt. Ő már tudta, hogy a Hősök-terén összegyűltek imádsága meghallgatásra talált. Másnap, 1991. augusztus 21-én a moszkvai puccs elbukott.

  1. Húsvét

Kesselyák Péter

  • 1 percnyi

Amire hiába keresünk választ a Szentírásból

A keresztény életvidámság, a tiszta humor valójában sarkalatos erénynek számít, amellyel mosolyt tudunk varázsolni embertársaink gondterhelt arcára. A nagy szentek vonzereje nem egyszer abban az atmoszférában rejlett és rejlik, amelyet életvidámságukkal sugároztak környezetükre. Igazi életszentség szinte elképzelhetetlen - még a legsúlyosabb sorscsapások közepette is - finom humor, sőt olykor felszabadult nevetés nélkül.

A Szentírásban mégsem találjuk nyomát annak, hogy az Úr Jézus valaha is nevetett volna. Számomra rendkívül izgató kérdés, vajon tréfálkozott-e, mondott-e viccet, felvidámította-e hallgatóságát valamivel, amikor figyelmük ellankadt? Bizonyára igen, és csak azért nem tudunk erről, mert az akkori korszellem hatása alatt az evangélisták haszontalan és fölösleges dolognak tartották, hogy erre utaljanak. Vagy talán Jézus istenemberi méltóságán aluli lett volna mégis, hogy viccet mondjon, vagy azon nevessen? De hiszen mindenben példaképünk volt, csak éppen ebben az egy dologban ne lett volna az?

Ugyanilyen nehéz választ találni arra, vajon volt-e fertőző beteg az Úr Jézus? Kellett-e valaha is "ágynak dőlnie"? - Elvileg lehet, hiszen megtestesülésével mindenben hozzánk hasonló lett, kivéve a bűnt. Valószínű azonban, hogy mégsem volt beteg soha. A torinói lepel tanúsága szerint testében a férfiasság legszebb vonásait hordozta. 183 cm magas, délceg termete, csodálatosan szép arcéle, haja, szakálla mind azt sugallja, hogy isteni méltóságának kifejezéseképpen - az Atya akaratából - az emberi nem legtökéletesebb formáját öltötte magára, és kézenfekvő, hogy testi tökéletessége sebezhetetlen egészséggel párosult. Ez a vas egészség vértezhette fel Őt arra, hogy el tudja viselni a kínszenvedéssel és kereszthalállal járó emberfeletti megpróbáltatásokat.

1996 húsvét

Kesselyák Péter

  • 2 percnyi

Antal atya karizmatikus szemmel

Két éve már, hogy Antal atyát magához hívta az Úr. Ahogy telik az idő, egyre tisztábban lehet látni dolgokat, főleg, ha a Szentlélek megmutatja azokat.

Akárhogy is nézzük, Antal atya legalább két karizmával rendelkezett. Nem is akármilyennel. A lélekbe látás és a vele párhuzamosan működő szellemek vagy lelkek megkülönböztetésének karizmájával. Az első az rendkívüli adomány a másik ún. egyszerű adomány.

Az egyik róla írott visszaemlékezésben egy fiatalember ezt írja róla: "Milyen ember a Hollai Antal? - tettem fel a kérdést a kilencvenes évek közepén kispap barátomnak, akit a szemináriumról kérdezgettem. Olyan, hogy rád néz, és sokkal jobban tudja, hogy mi van veled, mint te. - felelte."

Fiatal kántorunk írta róla a visszaemlékezésében. "...És a temetési beszédei külön csodák voltak. Különös érzékkel mindig pontosan tudta, hogy kiknek mit kell mondani. Sok ember arcán láttam a hálát..." Lehet-e ennél jobban megfogalmazni egyszerű nyelven a lélekbe látás adományának mivoltát? Sokan éltek meg a vele való érintkezések, beszélgetések, gyónások, vagy csak egyszerű félmondatok után ilyen megtapasztalást. Lelki vezetése, tanácsai, útmutatásai nagyon gyümölcsözőek voltak a hívek életében. Ezt nagyfokú diszkréció is jellemezte.

A lelkek vagy szellemek megkülönböztetését szintén le lehet mérni a lelki vezetésekben, lelkigyakorlatok tartásában, vagy csak a plébánia vezetésében. Többször megtapasztaltam, hogy bizonyos dolgokra legyintett, vagy látszólag jelentéktelen dologra nagy hangsúlyt fektetett. A megkülönböztetés karizmája "működött" benne. Nem véletlen, hogy más plébánosok és paptársai is sokszor kikérték a véleményét bizonyos dolgokról. Ezt mindig szerényen és diszkréten tette. Esztergomban a Szemináriumban mint Spirituálist, nagyon szerették és tisztelték.

Egyszer mondta, hogy "Minden látszat ellenére, jobban ismeri a Karizmatikus Megújulást, mint azt sokan gondolnák." Említette, hogy fiatal korában sokat járt a Kassai térre a Szentlélek templomba a 70-s években, ahol a karizmatikusok jöttek eleinte össze. Bizonyára ott kapta meg a Szentlélek ajándékaként, legkevesebb ezt a két karizmát. A Lélek olyanoknak adja meg ezeket a karizmákat, aki nem a maga dicsőségére, hanem alázattal a közösség szolgálatára és javára fordítja és használja azokat.

Antal atya tehát a Szentlélek szerint ilyen papunk volt.

Irta: Fejes Imre

  • 5 percnyi

Apaklub – ahol szót értünk

Régóta szerettük volna már bemutatni lapunkban egyház-községünk egyik különleges közösségét, az Apaklubot. Különleges, mert ez az egyetlen olyan közösségünk, ahol csak férfiak jönnek össze imádkozni, beszélgetni. S hogy miért fontos a tagoknak? Erről kérdeztem Pernitz Ákos diakónust, az Apaklub vezetőjét, és a klub néhány résztvevőjét.

Honnan indult az Apaklub ötlete?

Az Apaklub létrehozásának az ötlete úgy született, hogy egy diakónus-társam mesélt plébániája közösségi életéről. Mondta, hogy náluk működik egy férfiklub. Megirigyeltem. :)

Mi a célja az Apaklub működésének?

A plébániai közösségen belül a cselekvő szeretet gyakorlása, egymás megismerése, segítése, megerősítése, testvéri közösség kialakítása. Tanúságtételek megosztása, nem tanácsadás. Mint minden más közösségnek célja: egymás erősítése a hitben. Meghatározott időközönként közös eseményeken történő részvétel. A közösség működésének alapelvei: befogadó, egymást kiegészítő, segítő közösség legyen. De semmiképpen nem minősítő, leszóló, moralizáló, tanácsot adó, kiközösítő, ítélkező. Kifelé zárt, azaz nem adjuk ki egymást, főleg nem a világ gyermekeinek. Kevés „én” helyett sok „mi”.

Mikor indult az Apaklub?

2017 őszén.

Milyen egy szokásos havi találkozásotok? Ki hozza a beszélgetés témáját? Milyen témák merülnek fel?

A találkozások témáját korábban előre meghatároztuk. A férfi és családapai lelkiség, a férfi szerepe a családban és társadalomban volt a témánk. Előre megállapodtunk a témavezető személyében, aki felkészült egy-egy előadás megtartására. Ezután került sor a téma részletes átbeszélésére. Az utóbbi időben megváltozott a témaválasztás módja. Elkezdtünk beszélgetni, mindegyikünk felhoz egy számára érdekes témát, őt foglalkoztató kérdést. Kialakult egy tartalmas, érdekes beszélgetés.

Férfiak talán nehezebben beszélnek mély, személyes témákról. Mennyire sikerül megnyílni egymás előtt az Apaklubban?

Erre csak rövid választ tudok adni: teljes mértékben. A férfiak szemérmesek, vannak olyan lelki kérdések, melyeket könnyebben osztanak meg azonos értékrendű férfitársaikkal, illetve könnyebben kérdeznek egymástól.

Az Apaklub nagy hangsúlyt fektet a közös imádságra, szentségimádásra. Nagy átlagban a férfiak nehezebben szólíthatóak meg ilyen programokkal, mint a hölgyek. Mi a tapasztalatod, az Apaklub tagjai mennyire nyitottak az imádságos programokra?

A közös imádság, szentségimádás mindannyiunk igénye. Egy másik plébániai közösségünkkel dicsőítést szoktunk tartani. A dicsőítés és imádás közösségünk nagy lelki élménye, hatalmas ajándék. Íme, az Apaklub imája:

„Uram, Istenem, Te megajándékoztál azzal, hogy édesapa lehetek.
A Tőled kapott szeretet kegyelmével a szívemben, örömmel fogadom mindennap az apasággal járó, sokszor nehéz feladatokat.
Add kegyelmed, hogy ezeket a feladatokat a Te dicsőségedre, Neked tetszően el tudjam végezni!
Segíts, kérlek, hogy a Mindenkor Szeplőtelen Szűz Mária, Szent József és Szent Imre közbenjárásával gyermekeimet a Te szeretetedre és dicsőségedre tudjam nevelni!
A Szent Család élete legyen példa családom számára!
Tudjam őket okosan szeretni, összetartani és óvni a világ veszélyeitől és csábításaitól! Amen.”

Az elmúlt időszakban mit könyvelnél el sikerként?

Nem a siker, sikeresség a klub célja. Az együttlét a fontos, az, hogy a Szentlélek erősít bennünket, és az, hogy egy nyelvet tudunk beszélni. Ez pedig Jézus.

Mennyire nyitott az Apaklub? Bármikor lehet csatlakozni? Az érdeklődő benézhet-e esetleg csak egy alkalomra? Van-e valami feltétele a klubhoz tartozásnak?

Teljesen nyitott az Apaklub. Minden, plébániai közösségünkhöz tartozó, szentségi életet élő apukát, leendő apukát szeretettel várunk!

Benézni egy-egy alkalomra lehet. Ennek azonban az a veszélye, hogy a betérő zavarba jöhet, mivel egy összeszokott közösségről van szó. Minden klubnak vannak alapszabályai. Csak úgy „benézni” nem túl jó ötlet. Érdemes kezdésre odaérni az alsó hittanterembe este nyolcra. Fél kilencre esetleg már kialakulhat egy olyan beszélgetés, amelynek a be-térő nem ismeri az előzményét. Bejön, bemutatkozik és ezzel a téma és a csoport dinamikáját akaratán kívül ronthatja. Jó, ha kezdésre már mindenki jelen van. Az összejövetelek idejét a hirdetésekben előre megadjuk. Havonta találkozunk, keddi napokon.

A klubhoz tartozás feltételei: plébániai közösségünkhöz tartozás, szentségi élet gyakorlása.

– • –

A klub néhány tagjának feltettem a kérdést: mit jelent számodra az Apaklub? Az alábbiakban az ő válaszaik olvashatóak.

Számomra az Apaklub egy nagyon fontos találkozási lehetőség. A kollégáimmal szívesen leülök egy kerthelyiségben és néhány korsó malátalé mellett beszélgetünk egymással a világ dolgairól. A barátaimmal is megtaláljuk a helyet és időpontot, hogy némi nyakolaj társaságában a velünk történteket közösbe tegyük, tanácsot kérjünk egymástól...

Aztán feltettem magamban a kérdést: ha a világ fiai ennyire „ügyesek”, akkor a világosság fiai miért maradjanak magányosak? Ekkor érkezett Ákos meghívása az Apaklubba. Számomra a találkozás tényén túl fontosak a témák, még akkor is, ha egyszer-egyszer csak plébániai kis színesekről van szó, vagy épp egyik-másik plébániai programról (pl. zarándoklatról) beszélgetünk.

Fontos együtt lenni hozzám hasonló, Szent Mihályba járó, hívő édesapákkal és együtt látni családi témákat (pl. együtt imádkozás a gyerekekkel), vagy templomi problémákat (hogyan vegyem rá a gyerekemet, hogy jöjjön misére), vagy önismereti kérdéseket is.

Röviden összefoglalva: számomra az Apaklub egy teljesen NORMÁLIS és HÉTKÖZNAPI találkozás, MINDENNAPOS emberekkel, egy TERMÉSZET-FÖLÖTTI helyen, ÜNNEPI alkalommal (pl. ÁKOS mindig megáld minket) és CSODÁS emberekkel, akik hisznek Istenben és mindig erőt adnak, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL.

Romhányi Laci

– • –

Szülőként, apaként sok olyan dologgal találkozom, szembesülök, ami további személyiségfejlődésre sarkall. Ezt a fejlődést egyedül nem, vagy csak nehezen sikerülne elérni. Ebben is segít az Apaklub, hiszen nagyon hasonló, katolikus szemléletű, hívő édesapák saját élettapasztalataik, tanúságtételeik által iránymutatást, megerősítést nyújtanak számomra. Ez a lelki táplálék fontos, hogy hívő édesapaként napról napra igyekezve próbáljak minél jobb apává válni, mert a nevelésem gyümölcse fontos építőköve a jövő keresztény közösségének.

Horváth Péter

– • –

Talán sablonos, de számomra az Apaklub elsősorban lelki feltöltődést jelent. Jó találkozni a többiekkel és mély, elgondolkoztató, férfias, de mégis meghitt beszélgetéseken részt venni, ahol Jézus van a középpontban, és ez egyben összetartó erő is. Már az első pár alkalom után úgy éreztem, nem csak együtt vagyunk, de felelősséget is vállalunk egymásért. Mintha mindenki egy kicsit apukája és fia is lenne egymásnak. Talán ezért (is) Apaklub?

Nagy Gáspár

– • –

„Apaklub – ahol szót értünk.” A szlogen nem tőlem van, igazából egy másik csapat szlogenje, amelyik hasonló gyökerekből származik. Ők férfisátornak hívják magukat. Voltam köztük is.

De mi is azért jövünk össze, hogy szót értsünk egymással. Ezt úgy értem, hogy a férfiak néha nehezen nyílnak meg. Ha pedig egy nő van a közelben, akkor már a figyelem inkább a nőre irányul. Mert így vagyunk teremtve. De ha csak mi vagyunk, akkor van esély egy valódi beszélgetésre.

Vagy közelítsünk másképp! Mi a gyökere egy ilyen Apaklubnak, ahova „csak férfiak” jöhetnek? Válaszom – a férfi spiritualitás. Valami olyan, amit mi, férfiak megélünk magunkban, a szívünk mélyén, de a családban, munkahelyen, ahol élünk, nincs lehetőség ennek kibeszélésére. Csak mert nekünk, férfiaknak más az agyi berendezkedésünk; másképp látjuk a világot.

Itt az Apaklubban mindezek a témák előkerülnek, előkerülhetnek. Hisz egy hajóban evezünk többnyire; nős férfiak, akik a családjuknak élnek, egy vagy több gyermek nyüzsög körülöttük. S rögtön fel is merül a kérdés: hogy tudjuk átadni az évek bölcsességét a fiainknak? Te hogy látod ezt?

Hogy tükröt tudjon tartani valaki elém, ahhoz egy másik férfi kell. Aki közelebbről ismer. Erre való az Apaklub. Hogy szót értsünk, hogy megosszuk örömünket, nehézségeinket, bánatunkat egymással. Nem azért, hogy a másik megmondja, hogyan oldjam meg a gondomat, hanem, hogy kimondhassam. S utána együtt imádkozunk. Részt veszünk egy közös szentségimádáson és együtt várjuk a feltámadás megünneplését. S közben tanulunk is. Főleg egymástól. Mert ő másképp látja, pedig ő is férfi. És neki is van gyereke. Vajon kinek van igaza? Neki vagy nekem? – Van min töprengeni… Persze a nagyoktól is lehet tanulni.

Hogy jó dolog-e ez az Apaklub? Persze, hogy jó. Ha nem így lenne, nem járnánk. De mindenképpen jó, mert immár közösség vagyunk.

Medgyessy Ferenc

  • 3 percnyi

Az aprószentek története

Az Egyház karácsony után emlékezik meg azoknak a Betlehem környékéről származó, két évesnél kisebb ártatlan gyermekeknek a vértanúságáról, akiket Heródes - a zsidók újszülött királyától való félelmében - kivégeztetett. Csupán Máté evangéliuma tesz említést róluk (Mt 2.16-18). Ők az Aprószentek, akikről vajmi keveset tudunk. A 19.század elején élt Emmerich Katalin látomásaiból azonban (aki Németországban volt apáca és Jézus öt szent sebét hordozta, szentté avatása még várat magára) drámai kép tárul elénk a történelem egyik leggonoszabb és legkegyetlenebb vérfürdőjéről.

Tudjuk, hogy Heródes hatalmi tébolyban, féltékenységtől elvakulva nagyon megijedt, amikor a napkeleti bölcsek a zsidók újszülött királya felől érdeklődtek nála és meghagyta nekik, hogy visszatérve jelentsék, ha megtalálták a gyermeket. Miután a napkeleti bölcsek - angyali intésre - nem tértek vissza hozzá, aggodalma elcsitult. Úgy magyarázta a dolgot, hogy a bölcsek nem találták meg az általuk keresett gyermeket és ezért szégyelltek visszatérni hozzá, hogy kudarcukról beszámoljanak. Aggodalma azonban újra éledt, amikor hírek jutottak a fülébe Simeon és Anna jövendöléséről, ami Jézus templomi bemutatásakor hangzott el. Ezért katonákat küldött tartós megbízatással Betlehembe, Hebronba és Gilgalba, hogy a környéken feltűnés nélkül kutassanak a gyermek után és egyúttal titokban írják össze az összes fiúgyermeket. A hosszantartó kutatás eredménytelen maradt.

Közben a Názáretben nevelkedő kis Jézus már 1 éves elmúlt és tipegve járni tudott, amikor Heródes rettenetes lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy a Betlehem környékén összeírt gyermekeket mind megöleti. Rendeletet adott ki, hogy az érintett helységek elöljárói az összes 2 év alatti fiúgyermeket és édesanyjukat küldjék a jeruzsálemi elöljáróságra, mert az asszonyokat termékenységükért meg fogják jutalmazni. Csapatokban érkeztek az asszonyok férjeikkel és kis gyermekükkel - volt aki kettővel is. Szépen felöltöztették a gyerekeket az ünnepi alkalomra és örömmel várták a jutalmazást. Az érkezőket a későbbi Pilátus-palotához közeli törvényszék épületében fogadták. A férfiakat a katonák ide már nem engedték be, az asszonyokat pedig gyermekeikkel együtt két nagy terembe zárták. A rosszat sejtő asszonyok egész éjszakán át ott jajveszékeltek. Másnap reggel a törvényház második emeletén, ahonnan jól rá lehetett látni a magas kőfallal körülvett, vesztőhelynek használt belső udvarra, magas rangú hivatalnokok jelentek meg élükön Heródessel, hogy a mészárlást végignézzék. Heródes koronát és fehér prémmel bélelt piros palástot viselt. Odalenn az asszonyokat egyenként hívták be egy harmadik nagy terembe, ahol a katonák elvették tőlük gyermeküket és a belső udvarba vitték. A belső, zárt udvarban 20 katona dolgozott. Karddal és tőrrel nyakon és szíven szúrták a gyerekeket, majd kezüknél, illetve lábuknál fogva oldalra hajították őket egy halomba. A pólyás csecsemőket a pólyán keresztül ölték meg. Egészen estig tartott a vérengzés, majd a helyszínen egy gödörbe kaparták be a holttesteket. A szegény édesanyák a nagy teremben sokkos állapotban, görcsösen egymásba kapaszkodva kiáltoztak és zokogtak. A következő napon katonák kísérték őket haza lakóhelyükre. Emmerich Katalin úgy látta, hogy összesen 707 vagy 717 gyermeket végeztek ki. A kivégzés Jeruzsálemen kívül még további hat helyen zajlott.

A látnoknő a mészárlással kapcsolatos események időpontjára is pontosan kitér. Mai naptárunk szerint február 29-én kapta Szent József Názáretben az angyali intést, hogy Egyiptomba kell menekülniük. Ezen a napon indult útnak a Szent család a 15 hónapos kis Jézussal az egyiptomi Heliopolisz felé. Különös dolog, hogy a ma egyszerűen csak "szökőnap"-nak nevezett február huszonkilencedike jelentésében egyúttal a Szent család menekülésére is emlékeztet. Az asszonyokat március 8-án fogadták a jeruzsálemi törvényházban és a gyermekek kivégzésére március 9-én került sor. Az is különös dolog, hogy 1891-ben a Szocialista Internacionálé éppen március 8-át nyilvánította nemzetközi nőnappá, azt a március nyolcadikát, amelyen Heródes tőrbe csalta a termékenységükért jutalmat remélő édesanyákat. Szinte hallani a Sátán gúnykacaját a történelem kulisszái mögül és elgondolkoztató, kinek a játékszerévé válhat az ember öntudatlanul, ha ünnepnapjait Istentől függetlenül választja meg. Ennyit a dátumok szimbolikájáról.

Az Aprószentek története rámutat arra, hogy az Alvilág a legádázabb támadásokkal sem tudja megakadályozni az Isten szándékát. Hiába állt ott Heródes gaztette mögött az Apokalipszis sárkánya, hogy a születő gyermeket elnyelje, a Gondviselés kimentette Jézust - igaz, áldozatok árán. Az Aprószentek áldozata azonban nem volt hiábavaló, ők valamennyien részesei Isten mennyei boldogságának, amely gazdag kárpótlást nyújt számukra ártatlanul elszenvedett mártíromságukért.

1996 karácsony

Forrásanyag: Anna Katharina Emmerich

"Leben der heiligen Jungfrau Maria" 3.kiadás, 1973. Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg

Kesselyák Péter

  • 3 percnyi

Az életszentség útján Albertfalván

Füstös Mária 1951 – 2003

Talán két éve szóltam Csaba atyának, hogy szeretnék misét mondatni Füstös Mária lelki üdvéért. Mire ő kapásból ezt válaszolta: „Misét, érte? Minek? Ő már a mennyországban van. Talán inkább az ő közbenjárását kéne kérni!”

Idén húsz éve, hogy a mennyei hazába távozott ő, aki nekünk albertfalviaknak egyszerűen csak „a Mária” volt. Régi, albertfalvi asztalos család, a Till család leszármazottja. Az ő asztalos rokona, Till Gyula készítette például a tabernákulumot, és templomunk padjait is. A Vegyész utca sarkán, a mostani CBA helyén laktak, amíg le nem bontották a házukat a 70-es évek első felében, a nagy szocialista lakótelep építési időszakban. A Kondorosi úton kaptak helyette egy panellakást.

Mindenki ismerte, nem csak a templomba járók. Bottal, bicegve járt, mert hároméves korában az akkori gyermekbénulási járványban (1954-ben) szinte teljesen lebénult. Sok év alatt, sok operáció, édesanyjának áldozatos ápolása és rengeteg ima után gyógyult meg úgy, hogy bottal, erős bicegéssel tudott járni. Segítséggel mindenhova el tudott menni. Sokszor a húga, Erika kísérte.

Testi betegsége nem korlátozta a szellemi képességeit. Kitűnő tanuló volt! Neve fent van a Petőfi Sándor Általános Iskola dicsőségtábláján, ahova a végig kitűnő tanulók nevét vésték be. Az ELTE alkalmazott matematika szakán végzett. Sokakat korrepetált közülünk is matematikából, természetesen ingyen.

Az 1972 őszén induló, Keglevich atya által keddenként tartott fiatalok hittanos összejövetelén alapítóként vett részt. Kis közösségünk oszlopos és nélkülözhetetlen tagja lett. Együtt mentünk mindenhova. Gitáros ifjúsági misékre, amiket más templomokban, akár vidéken mutattunk be, akár Nagymarosra, regnumos programokra, szilveszteri és egyéb összejövetelekre, kirándulni. Karácsonyi, húsvéti misztériumjátékokat is írt, amiket aztán több helyen előadtunk az akkor terjedő gitáros, Sillye Jenő dalokkal kísérve. Ő vezette be, és gondoskodott is róla, hogy egy tábla csokival köszöntsük azt, akinek éppen születésnapja volt. Balatonszemesi kis nyaralójukba, amit a gyermekorvosuk a sajátjából ingyen engedett át Máriára való tekintettel a Füstös családnak (áldja meg érte az Isten) nyaranta mi is lejártunk sokan a kis közinkből. Ha netán valahova nem jött velünk, azt éreztük, hogy valahogy nem vagyunk teljesek, nem az igazi, amit csináltunk. „Csak” ennyit jelentett nekünk!

Az 1980-as évek elején, miután a családalapítások és az ebből adódó elköltözések után szétszóródtunk, Mária a Fokoláre lelkiséghez csatlakozott, oda köteleződött el. Kevesebbet találkoztunk vele később. Csendben, a háttérben élt a szüleivel. Programozó matematikusként dolgozott, fizikai szenvedését sokakért felajánlva, Jézus kedves szolgálójaként. De hát egész életére ez volt jellemző: csendben, háttérben lenni, sokszor, névtelenül adni, örömet szerezni.

Neki a mozgás is nehezére esett, állandó légszomja volt. Mégsem volt sohasem egy rossz szava sem. Mindig – nem túlzás: mindig – csak mosolyogni lehetett látni. Albertfalva tőle tanulta, hogyan lehet a szenvedést mosolyogva elfogadni, egy zokszó nélkül hordozni a keresztet.

Mindig nagy nyugalom és lelki erő áradt belőle. Aki vele találkozott, rajta keresztül megérezhette Jézus szeretetét. Mindenkinek lelki támasza tudott lenni. Sokakkal beszélt, hallgatta, vigasztalta, megerősítette őket telefonon. Nagyon valószínű, hogy megkapta a Szentlélektől a bölcsesség karizmáját is. Maximálisan elfogadta a szenvedését Jézustól!

Tudtuk, hogy imádságos minden napja, az egész élete közbenjárás sokakért. Volt alkalmam nekem is megtapasztalni a közbenjárását. 2001-ben, amikor munkahelyet kerestem, megkértem, hogy imádkozzon értem, hogy találjak egy megfelelő munkahelyet. Később mesélte, hogy amikor őt is elbocsájtották, nem sokkal a velem való beszélgetés után, azt mondta magában: „Na, Imre, ezt most együtt csináljuk végig!” Nagyjából együtt is helyezkedtünk el.

Élete végén, a kórházban az ágya szinte zarándokhely lett. Sokan mentek oda, és bíztak rá kéréseket, közbenjárásokat. Amikor 2003. június 28-án befejezte földi kereszthordozását, Chiara Lubich, a Fokoláre lelkiség alapítója és vezetője részvéttáviratában azt írta: „Veletek együtt ajánlom fel a mennyei Atyának Füstös Máriát, a szeretett magyar föld egyik első önkéntesét!”

Én most is látom az ő jellegzetes mosolyát.

Mária! Légy szíves, járj közben Jézusnál értünk, albertfalviakért!

Köszönöm!

Fejes Imre