Kihagyás

Cikkek

  • 2 percnyi

Isten ajándéka: Jézus

Csak akkor tudjuk megélni az igazi magasságot, ha már jártunk lent, a mélyben is. A mélységhez képest (viszonyítva) lesz magas bármi. A jó fogalma csak a rossz tükrében nyeri el a jelentését. Meg kell tapasztalnunk, hogy milyen rossz lent, a mélyben. Amikor minden vágyunk az, hogy a rossz elmúljon és visszaálljon a rend. Mert a rend jó. És a jó, maga, Krisztus. Minden élőlény egyetlen őszinte igénye és vágya. A teljesen jó, a tökéletes. Jézus Krisztus. Mily' balgán sajnáltam magam, hogy miért jut nekem ennyi nehézség, fájdalom és békétlenség. Hát az Isten így szeret?! Igen, így. Így, mert csak akkor élhetünk át igazi Húsvétot, ha nem csak a feltámadást, de a kereszthez vezető utat is megéljük. Segíthetek cipelni az Ő hatalmas keresztjét? Nem, de Ő magára veszi az én keresztemet. Ő az én teljes keresztem súlya alatt roskad, míg nekem az Ő hatalmas keresztfájából még csak egy szálkányi kellemetlenséget sem ad, hogy megtapasztaljam. Amikor úgy érezzük, hogy mi is ott állunk Jézus mellett és együtt cipeljük azt a keresztet, még nem igazán érezzük annak a súlyát… Mert, ha egy cseppnyit is átveszünk abból a hatalmas fájdalomból, aminek Urunk a részese volt, akkor hasít belénk annak a tudata, hogy Jézus milyen csodálatos, hatalmas és végtelenül jó! Hogy mi mindentől óv meg bennünket. Legyünk hálásak a nehézségekért is, hiszen csak akkor fogjuk tudni értékelni azt a csodát, amit minden ember ajándékul kapott Istentől. AZ ÉLETET. Jézus a sajátját odaadta értünk. Saját akaratából. Szeretetből. Minden egyes emberért, aki élt, él, vagy élni fog. Ő Maga a Húsvét. Jézus. Jézus pedig Isten ajándéka. Nekünk, embereknek. Felfoghatatlan áldozat. Minden fájdalmunkat, bánatunkat, elégedetlenségünket viszonyítsuk Jézus értünk hozott áldozatához. És ne “mentsük fel”, hogy Ő Isten. Nem. Jézus emberként élt közöttünk, akkor is, amikor embertelenül kínozták, majd emberhez nem méltó halállal kivégezték. Tudja, hogy mi a kísértés, a fájdalom, a magány, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság. Mégis így szólt az Istenhez: “Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! DE NE ÚGY LEGYEN, AHOGY ÉN AKAROM, HANEM AHOGYAN TE.” (Márk 14,36) Evvel a mondattal próbálom megérteni Húsvét jelentését és jelentőségét.

Molnár Cecília

  • 2 percnyi

Isten-képünk fogyatékossága

Mindig emlékezetes marad számomra nyolc éves kisfiamnak egy váratlan megjegyzése. Arról volt szó, hogy Jézus a mi példaképünk, aki sohasem követett el bűnt és szeretetből a legnagyobb szenvedést is vállalta értünk. Könnyű neki, mert Ő Isten volt! - vágott közbe Bence.

Megmagyaráztam, hogy Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is és neki éppen olyan nehéz volt bűntelennek maradni és szenvedni, mint nekünk. Ugyanakkor rá kellett döbbennem, hogy mennyire hiányos az az Isten-kép, amely gyermekkorunk hittanórái során formálódik meg bennünk. Megtanultuk, hogy Isten mindent megtehet - tehát mindenható, - hogy semmiből teremtette a világot, csak akarta, hogy legyen, és lett, hogy mindentudó, hogy Ő a leghatalmasabb. Megtanultuk, hogy Istent imádni kell, mert mindenben Ő a legtökéletesebb, hogy örökké él és változatlan.

Ez a statikus, mozdulatlanságot tükröző Isten-kép sokak számára önkéntelenül azt sugallja, hogy Isten a legszerencsésebb Valaki a világon, akinek semmit sem kellett tennie azért, hogy végtelen hatalma és tudása legyen, tehát mintegy érdemtelenül áll mindenki és mindenek felett, és ha példát mutatott nekünk valamiben, az az Ő részéről - végtelen hatalma, tudása és tökéletessége folytán - nem jelentett különösebb erőfeszítést. Akinek dicsőségét - földi mintára - pusztán teremtményeinek szolgalelkű hízelgése szülte.

Sajnos, az Egyház, amikor Istenről tanít, nem hangsúlyozza ki eléggé, hogy Isten az Ő tökéletességét nem lottón nyerte, hanem az Ő valóságos, igazi érdeme az, hogy tökéletes. Hogy az Isten kifelé örök és változatlan mivolta nem zárja ki az ő belső életének "érdemszerző" dinamizmusát.

Mire lehet alapozni ezt az állítást?

Tudjuk, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az ember - mint képmás - sok mindent visszatükröz Teremtőjéből. Ahhoz, hogy valakiből itt a földön nemeslelkű, köztiszteletben álló, az emberiségen segíteni tudó személyiség legyen, hogy valakiből szent legyen, rengeteg akaraterő, tanulás, önfegyelem, lemondás, áldozatvállalás, felebaráti szeretet gyakorlás szükséges. Földi értelemben a kivívott tisztelet nem ingyen van, hanem az illető rendkívüli erőfeszítéseinek a gyümölcse. Az ember fegyelmezett önművelése és ezáltal való lelki tökéletesedése tulajdonképpen az Isten titokzatos belső életének egy vetülete bennünk.

Ahogy mi emberi erőfeszítéssel emberi "tökéletességre" juthatunk, minden bizonnyal úgy jutott Isten az Ő titokzatos belső életében isteni mértékű erőfeszítéssel isteni tökéletességre! Ez az Ő érdeme és teremtményeitől független dicsősége. És azért érdemel imádást, mert mindezt szeretetből, teremtményeinek boldoggá tétele kedvéért tette, nem pedig azért, mert "bíborban született".

1995 húsvét

Még egy lépéssel tovább göngyölítve a gondolatsort, az emberiség szeme előtt lejátszódó Megváltás valószínűleg "csak" a jéghegy csúcsát jelenti az isteni erőfeszítések tengerében, amellyel az Úr megalapozta végtelen dicsőségét és kimutatta irántunk való szeretetét.

Kesselyák Péter

  • 4 percnyi

Jézus mennybemenetele

Jézus mennybemeneteléről a Szentírás röviden ad hírt számunkra: Az Úr a feltámadása utáni negyvenedik napon is megjelent tanítványainak, együtt evett velük és megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amely szerint majd Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni. … „Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett és egy felhő fedte el úgy, hogy tovább nem láthatták. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve és megszólította őket: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1, 9-11).

A történtek sokkal bővebben tárulnak elénk Isten szolgálója, a Jézus 5 szent sebét viselő Ágoston-rendi apáca, Emmerich Katalin (1774-1824) látomásai alapján:

A mennybemenetel előtti éjjel Jézus a Szűzanyával és a 11 apostollal az Utolsó Vacsora házának belső termében találkozott. A tanítványok és szent asszonyok az oldalcsarnokokban imádkoztak. Az apostolok ünnepi öltözékükben voltak. A teremben ott állt az Utolsó Vacsora asztala, rajta a húsvéti kenyér és a kehely. Jézus – mint nagycsütörtökön – kenyeret és bort változtatott át. Amint oda nyújtotta nekik az Oltáriszentséget, úgy láttam, mint világitó testet – mondja Katalin – és Jézus szavai a bor átváltoztatásakor piros sugárként folytak bele a kehelybe. Amint pirkadt, Jézus a 11 apostollal elhagyta az Utolsó Vacsora termét. A Szűzanya szorosan mögöttük haladt, majd a tanítványok serege követte őket. Végig vonultak Jeruzsálem utcáin, ahol még minden alvó és csöndes volt. Jézus végigment velük szenvedésének útján, hogy tanítással és emlékeztetéssel életszerűvé tegye bennük a Megváltás beteljesedésének tudatát. Minden olyan helyen, ahol szenvedésének egy jelenete lezajlott, elidőzött néhány pillanatig, tanítást adva prófétai jövendölések beteljesedéséről és megvilágítva számukra a hely jelentőségét. A zsidók sok helyen árkokat, kőhalmokat, vagy egyéb akadályokat állítottak a hely tiszteletének megzavarására. Jézus megparancsolta az őt követő tanítványoknak, hogy előre menve távolítsák el az akadályokat. A tanítványok ezt gyorsan végre is hajtották mindenütt, majd engedték Őt magát előre menni. A Kálvária hegyére vezető kapu előtt letértek az útról egy fákkal borított kellemes területre, amely imahely volt. Itt Jézus leült velük, tanította és vigasztalta őket. Közben feljött a nap és szívük egy kissé megkönnyebbült. Úgy tűnt számukra, mintha Ő még jócskán velük maradhatna. A hívők újabb seregei csatlakoztak hozzájuk – de érdekes módon egy nő sem akadt közöttük. Az imahelyet elhagyva Jézus ismét visszatért az útra, amely a Kálváriahegyre és a Szent Sírhoz vezetett, de nem ment el egészen odáig, hanem a város körül az Olajfák hegye felé vette útját. Ezen az úton is voltak akadályok Jézus tanítási és imahelyein, amelyeket a tanítványok eltüntettek. (Ehhez szerszámokat a környező kertekben találtak). Az Olajfák hegyén Jézus megállt a sereggel egy különösen kellemes, hűvös helyen, ahol szép magas fű nőtt. Az embertömeg itt már olyan nagy volt körülötte, hogy azt többé nem tudtam megszámlálni – mondja Katalin. (Valószínűleg ez volt az az alkalom, amikor Jézus több, mint 500 embernek jelent meg a Szentírás szerint). Itt az Úr igen hosszan beszélt nekik, úgy, mint aki tanítását lezárja és búcsúzni készül. Sejtették, hogy az elválás órája közel van, mégis azt hitték, hogy a hátralévő idő még nem annyira rövid. Aztán Jézus tovább indult a Getszemáni kert irányában, majd fel az Olajfák hegyén. Azt a helyet, ahol Őt elfogták, elkerülte. Az embertömeg követte őt különböző utakon, átgázolva sövényeken és kerítéseken. Jézus mozgása egyre gyorsult, teste egyre inkább világítóvá vált. A tanítványok siettek utána, de nem tudták utólérni. Amint a hegy csúcsára ért, úgy fénylett, mint a nap. Az égből leereszkedett hozzá egy világító kereszt, amely szivárvány színekben tündökölt. Az utána igyekvők széles körben állva szinte megvakultak. Jézus teste fényesebben világított, mint a glória a feje körül. Bal kezét a melle elé téve és jobb kéz felé körbe fordulva, felemelt jobbjával megáldotta a világot. A tömeg mozdulatlan csöndben állt. Mindenki áldást kapott. Az áldást Jézus nem úgy adta, mint a rabbik (kifordított tenyérrel), hanem úgy, ahogy később a keresztény püspökök szokták. Az egész világra adott áldását nagy örömmel éreztem – mondja Katalin, majd így folytatja:

„Ezután a fentről áradó fény Jézus saját fényével összeolvadt, majd láttam, hogy az Ő alakja a fejétől kezdve ebben az égi fényben feloldódik és mintegy fölfelé eltűnik. Olyan volt, mintha az egyik fényes nap a másikba behatolna, mintha egy szikra a lángban lebegne. Olyan volt, mint amikor valaki délben a tűző napba belenéz, de annál még fehérebb és világosabb. Amikor már Jézus fejét nem láthattam, lábait még fénylően ki lehetett venni, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt az égi fényben. Megszámlálhatatlanul sok lelket láttam mindenfelől ebbe a fénysugárba belépni és az Úrral együtt fölfelé eltűnni”.

„Néhány pillanat múlva, amikor a fényes ragyogás valamelyest csökkent, az egész gyülekezet a legnagyobb csendben és a legváltozatosabb lelki megindultsággal mereven tekintett föl a fényjelenségre, amely még sokáig eltartott. Ebben a fényben két alakot láttam – kezdetben kicsinek, majd egyre nagyobbnak – akik lejöttek föntről, hosszú fehér köntösben, bottal a kezükben, mint a próféták. Beszéltek a tömeghez, hangjuk harsonaként zengett. Úgy tűnt nekem, hogy hangjukat Jeruzsálemben is hallhatták” . (A Szentírás szerint ők hívták fel a tömeg figyelmét arra, hogy Jézus úgy fog ismét eljönni, ahogy eltávozott. Érdemes megjegyezni, hogy a tömeget „Galileai férfiak!” megszólítással illették, ami összecseng a látomással, miszerint Katalin a Szűzanya kivételével őket nem látott a tömegben).

Az Olajfák hegyének csúcsán, ahonnan Jézus eltávozott, volt egy kőlap. Erre állt föl és beszélt, még mielőtt megáldotta a világot. Lábainak talplenyomata a kőbe benyomódva ott maradt és egy másik kövön a Szűzanya egyik kezének lenyomata is. Már dél is elmúlt, mire az egész tömeg eloszlott. Az apostolok és a tanítványok nagyon elhagyatottnak érezték magukat, de a Szűzanya nyugodtsága és Jézus szavaiba vetett teljes bizalma vigasztalásul szolgált számukra. Megértették, hogy Jézus meghagyása szerint a Szűzanya marad számukra a közvetítő, az anya és a velük együttszenvedő társ.

Forrásanyag: Anna Katharina Emmerich: Das arme Leben unseres Herrn Jesu Christi. Die Himmelfahrt. Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg, 1974. 5.kiadás.

  1. húsvét

Kesselyák Péter

  • 6 percnyi

A Jézus Szent Szíve-tisztelet

Szent István király felajánlotta a koronát a Szentséges Szűznek, I. Ferencz József király pedig 1914. december 8-án felajánlotta Magyarországot Jézus Legszentebb Szívének.

Minden hónap első péntekje, a Jézus Szíve-tisztelet napja. A 9 egymást követő első péntek megtartásához, az első pénteki nagykilencedhez az Úr külön ígéretet fűzött. Ennek alapján a Jézus Szíve-tisztelet legnépszerűbb formája lett az első pénteken végzett engesztelő szentgyónás, szentmise és szentáldozás. Az első péntekek megtartása nagy segítség a lelki életben. Már a kora középkorban kimutatható volt bizonyos körökben a kifejezett Jézus Szíve-tisztelet. Elterjedéséhez nagyban járultak hozzá egy francia apácának Alacoque Szent Margitnak látomásai. De ki is volt Alacoque Szent Margit?

Alacoque Szent Margit-Mária

A francia Bourgogne-ban az ősi Clunytől nem messze egy körszínházszerű völgykatlanban fekszik Vérosvres falucska. A tisztavizű, patakokban gazdag völgyet, köröskörül hatalmas gránitsziklák, fenyvesek és tölgyerdők övezik. Az erősen szétszórt község egyik tanyáján állott az Alacoque família nemesi kúriája. A család szívós munkával, paraszti sorból küzdötte fel magát, Margit születésekor apja már királyi jegyző. Alacoque Kolost és feleségét Lamyn Filibertát Isten hét gyermekkel négy fiúval és három lánnyal áldotta meg. Ötödik gyermekük Margit 1647. július 22-én született. Élénk, pajzán, élvezeteket szerető lánykának indult. Azonban a kéthároméves gyermeket könnyen jobb belátásra bírták, ha valahányszor felhívták a figyelmét, hogy viselkedésével a Jóistent bántja meg. Ötéves sincs, amikor keresztanyja, a szomszéd Corcheval úrnője magához vette a kis Margitot. A főúri kastély évszázados gyertyánfái alatt szerette a félreeső zugokat, az egyedüllétet. 1655-ben váratlanul meghalt a keresztanyja, ezért visszavitték a szülői házba. Ugyanebben az évben alig 41 éves korában súlyos betegségben elhunyt az édesapja is, amivel a család meglehetősen rendezetlen anyagi körülmények közé került. Nehézségeiken valamennyit könnyített, hogy Margitot a charolais-i klarisszák kollégiumába adták, ahol hamarosan elsőáldozáshoz járulhatott. A kislánynak tetszett az apácák szigorú élete, úgy érezte Isten őt is a szerzetesi hivatásra szólítja. De nem maradhatott a zárdában hosszú ideig, mert gyermekbénulásban megbetegedett. Négy évig ápolták, és csodával határos módon teljesen felépült. Ekkor kezdődtek látomásai. Közben a lauthecouri birtok kezelését Margit anyai nagybátyja vette kézbe, akinek családja cselédként bánt a gyermekkel és édesanyjával. Ebben a nyers, barátságtalan környezetben sokat szenvedett. Anya és lánya valóságos rabszolgaként éltek saját házukban. Engedély nélkül nem tehettek semmit, kulcsra zártak előlük mindent, ruhát, élelmet, szerszámot. Margitnak nem egyszer nagy megalázással idegenektől kellett kérnie kis tejet, vagy gyümölcsöt. Hiányzott neki a zárda légköre, és ha a csinosra serdült lány templomba szeretett volna menni rendszerint azzal gyanúsították, biztos találkára megy. Legnagyobb kínja azonban az volt, hogy látnia kellett édesanyját szenvedni és nélkülözni. Amikor végre a férfikorba lépő bátyjai átvették a birtok vezetését, anyjával együtt újra elfoglalhatta a családban az őt megillető helyet. Életszínvonaluk rohamosan javult, pezsgő társadalmi élet kezdődött az Alacoque házban. A fiúk egyre többet gondoltak házasságkötésre, húguk eladó sorba került, a testvérei a faluban őt kommendálták. A tizenhét éves, csinos hajadont a fiatalemberek kezdték körülugrálni s csakhamar jelentkeztek a kérők is. A megalázottságból hirtelen felemelkedett leánynak kissé megszédült a feje, kezdett neki tetszeni, kitárulkozni a világ (mindez teljesen normális ebben az életkorban) s ő is tetszeni akart a világnak. Csinosítgatta magát, kereste a szórakozást, megrövidítette imádságait, halogatta gyónásait. Amikor azonban mélyen magába nézett, nyomban megbánta viselkedését. De újra és újra csak visszatért a világi hiúságokhoz. Közben édesanyja unszolta, Margit ne maradj pártában, menjél férjhez. Amikor egymás után három bátyja meghalt, elkélt volna a családban a férfikéz, különösen emiatt szorgalmazták mielőbbi férjhezmenetelét. Már úgy látszott többévi hezitálás után, győz az anyja iránti tisztelet, gyöngédség és engedelmesség, amikor egyre több látomás lepte meg. Hangokat hallott, víziói támadtak s ezek a jelenségek döbbentették rá, az ő helye a szerzetben van. Döntése igen nagy ellenállásba ütközött. 1669-ben kapta a bérmálás szentségét és második keresztnevét, a Máriát. Környezete mindent megtett, hogy lebeszéljék a szerzetről, de a lány végsőkig kitartott, így a család már nem látta értelmét, hogy feleslegesen harcoljanak. 24 évesen vették fel a Paray-de Monial vizitációs nővérek közé novíciának, ahol két hónappal később beöltözhetett. A novíciátusi ideje alatt tovább folytatódtak a belső életét kísérő rendkívüli jelenségek, szinte megszakítás nélkül Krisztus lelki látásában élt. Elöljáróit nyugtalanította állandó Istenbe merültsége, a szünet nélküli félig eksztatikus állapot, ezért orvost hívtak és komoly vizsgálatoknak vetették alá. Labilis személyisége, nemritkán kiszámíthatatlan viselkedése miatt csak másfél év után tehette le első fogadalmát. A vizsgálatok és próbatételek jelentős része megaláztatást jelentett. Láthatóan nem szerették, ahol lehetett megalázták. Így a fogadalomtétel előtti un. rekollekciós napon kirendelték, hogy vigyázzon a kolostor szamaraira. Más nővér talán azonnal fölállt volna és villámgyorsan otthagyja a rendházat, de ő zokszó nélkül engedelmeskedett, s miközben a szamarakat őrizte, egy bokorba húzódva imádkozott, ahol rendkívüli megvilágosodást kapott Krisztus kínszenvedéseiről. Ugyanebben az időben kapta az első magán-kinyilatkoztatásokat Jézus Szent Szívéről. A kolostorban közben változatlanul folyt kíméletlen próbatétele. Amikor a betegszobára küldték ápolónak, a vezető betegápoló nővér nagyon gorombán bánt vele. 1673. december 27-én kapta az első nagy kinyilatkoztatást. Az egyre folytatódó kinyilatkoztatások mind határozottabb és világosabb tartalmat nyertek. Sajnos Margit-Mária nővér önéletrajzi feljegyzései nem teszik lehetővé a kinyilatkoztatások időbeli sorrendjének megállapítását. Egyik legmegrázóbb látomása az volt, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Hogy e látomások felől ítéletet alkothasson, a főnöknő anya, különböző orvos-szakértőkkel vizsgáltatta meg a lányt, akiknek nagyon lesújtó véleményük volt rá nézve. (A tartományfőnöknő valamint az apácák egy kisebb része elmeháborodottnak tartotta.) Isten azonban gondoskodott lányáról: 1675 februárjában a vizitációs apácák elöljárónak kapták a paray-i jezsuiták közül Claude La Colombiere atyát. Rövidesen ő lett Margit lelki-atyja, aki megnyugtatta a kapott kegyelmek valódiságáról. Margit ekkor feltárta előtte a vágyát és küldetését, mely szerint a Jézus Szíve-tiszteletet kell szélesebb körben terjesztenie. Elmondta nagy látomását, amelyben 1675. június 15.-én Úrnapja oktávján volt része, s amikor az Úr Krisztus megbízta őt azzal, hogy gondoskodjék Jézus Szívének ünnepéről. Erről írást készített, amelyet átadott La Colombiere atyának, aki azt később lelki írásaiban közzétette. Június 21-én mindketten felajánlották magukat Jézus Szent Szívének. A pap támogatásával Margit nővér egy évig nyugodtabb körülmények között élhetett. Tudnivaló, hogy az apácák mindig felnéznek pap lelki vezetőjükre, azok döntéseit általában csak legritkábban kritizálják. 1676. szeptember végén Colombiere atyát Angliába küldték, s amint eltávozott, a nővértársak ellenségeskedései ismét fellángoltak. A békétlenség akkor érte el tetőpontját, amikor Margit, engedve a belső indíttatásnak, elmondta azokat a kifogásokat, amelyeket Krisztus mondott a kolostor ellen. Emiatt szabályos lázadás tört ki a nővérek között, aminek eredményeképpen új elöljárót kapott a kolostor, Péronne Rosalie Greyfié személyében. Az új főnöknő Annecyből jött és jóval fogékonyabb volt Margit látomásainak elismerésében. Rosalie anya a megosztott, egymással ellenségeskedő nővéreket ügyes taktikai érzékkel, jó empatikus tulajdonságával megpróbálta összekovácsolni és az ellentéteket megszüntetni. Jóllehet hamarosan meggyőződhetett Margit életszentségéről, mégis kötelességének érezte, hogy próbák elé állítsa, és ismételten mélyen megalázza. Margit közben két alkalommal súlyosan megbetegedett. Már a halálát várták, amikor a főnöknő megparancsolta neki, hogy imádkozzon a felgyógyulásáért. Margit engedelmeskedett, és fel is épült mindkét alkalommal. 1679 elején La Colombiere atya visszatért Angliából, ahol, mint katolikus szerzetest, érkezésekor azonnal börtönbe csukták. (Nem sikerült kideríteni pontosan miért ültették le, valószínűleg a protestánsok intoleranciája miatt.) Vizes hideg börtöncellájában TBC támadta meg szervezetét, amiből már nem sikerült kigyógyulnia, hamarosan elhunyt. Betegsége alatt írta meg „Lelki magábaszállás” című könyvét, amely által széles körben ismertté váltak Margit magán-kinyilatkoztatásai. Ez a könyv döntőnek bizonyult a Jézus Szíve-tisztelet elterjedéséhez. Ettől kezdve minden megváltozott, a könyvet a vizitációs nővérek ebédlőjében – a pironkodó Margit jelenlétében – folytatásokban felolvasták. Margit látomásait ezután már nem merték kritizálni, sőt a „látomásos nővérre” kezdtek a többiek tisztelettel tekinteni. 1684-ben megint új főnöknőt kaptak a nővérek. Melin anya, a már közmegbecsülésnek örvendő Margit sorort maga mellé vette asszisztensnek, nem sokkal később újoncmesternőnek nevezte ki. E hivatalok lehetővé tették számára, hogy szélesebb körben megismertesse Jézus Szent Szívének titkát, és egyre jobban felszítsa a lelkekben a Szent Szív iránti tiszteletet, amely hamarosan a többi vizitációs kolostorban szintén otthonra talált. Margit nővér egész életében meg volt győződve arról, hogy a Jézus Szíve tiszteletben nagyon nagy szerepe lesz a jezsuita rendnek. 1689- ben ismerkedett meg egy fiatal jezsuita atyával, Jean Croiset-vel, aki nem sokkal később megjelentetett egy írást Lyonban a Jézus Szíve tiszteletről. A füzet megjelenése Margit nővérnek megadta azt az örömöt, hogy láthatta, az általa kezdeményezett jámborsági forma egyre nagyobb körben hódít. Egészsége azonban fokozatosan gyengült. Ha nem is voltak látható stigmái, érezte a töviskoszorú, az Isteni Szív s a szent kereszt minden kínját. Az egyik alkalommal súlyos baleset is érte. Amikor a kútból vizet próbált meríteni, a vödör kicsúszott kezéből, s a kútostor vasnyele úgy arcon vágta, hogy több állkapcsa megsérült, több foga kitört. 1690. október 17-én 43 éves korában költözött isteni jegyeséhez. A feljegyzések szerint halála után arcán soha nem látott szépség ömlött el. Az ágya előtt térdeplő orvos nagy meghatottságában csak annyit tudott mondani: „Szeretetből élt, nem csoda, ha szeretettől halt meg.” Margit nővért 1864. április 24-én boldoggá, 1920. május 13-án szentté avatták. Ünnepét csak 1929-ben vették fel a római naptárba, október 17-re. 1969-ben VI. Pál - a nagy emléknap átrendező pápa - Antiochiai Szent Ignác miatt helyezte át ünnepét egy nappal korábbra, október 16-ra.

Sümegh László

  • 2 percnyi

JÖJJ SZENTLÉLEK, SZÁLLJ LE RÁNK !

"Jöjj Szentlélek, szállj le ránk
Reményt hozó fénysugár…"

2007 vagy 2008 nyár elején, egy szép vasárnapi reggel, a 7 órai szentmisén, amit Antal atya mutatott be, Verbényi István atyánál gyóntam. Amikor végeztem a gyónással, gyorsan megkérdezte, hogy várnak-e még utánam. Mondtam, hogy nincs senki. Akkor megkérdezte, hogy érdekel-e egy CD, amin Cantalamessa atya arról beszél, hogyan lett karizmatikus. Azt hittem kiesek a gyóntató székből! István atya Bécsben részt vett egy hetes, csak magyar papoknak tartott lelkigyakorlaton, amit Cantalamessa atya tartott. Az első este beszélt erről. Cantalamessa kapucinus szerzetes pap, a teológia doktora, akit II. János Pál a pápai udvar szónokának nevezett ki. Ő tartotta a Nagyböjtben minden pénteken a lelkigyakorlatos beszédet a pápai udvarnak. Köztudottan a Karizmatikus Megújulás kiemelkedő alakja.

Na de nem ezért lepődtem meg. Azért lepődtem meg, mert sokan tudtuk itt Albertfalván, hogy az a szó, hogy karizmatikus, az vörös posztó István atya szemében. Nem sokkal azután, hogy ő lett a plébánosunk elzavart egy aktív ministráns fiatalembert, mert az a karizmatikusok között megtért, és sok mindennek hangot adott István atya előtt. Nem is esett szó karizmatikusokról plébánossága alatt. Azért a Szentlélek úgy látszik, nem haragudott meg rá.

Nyugállományú és egészségileg, már meglehetősen megviselt volt, amikor részt vett ezen a papi lelkigyakorlaton. Nekem adta a CD-t. Többször meghallgattam. Nagyon jó! Nagyon vidám, közvetlen, igazi egymás közötti előadás volt, sok nevetéssel. Nagy hatással volt István atyára ez a lelkigyakorlat. A Szentlélek nem hiába hívta őt oda. Nagyon megbékélt a karizmatikusokkal. Megértette, hogy nem emberi szándék, hanem a Szentlélek kiáradása és megújító működése a Karizmatikus Megújulás. / Régebbi nevén a Karizmatikus Mozgalom/

Ezek után gyakran beszélgettünk a Szentlélek befogadásáról, szükségességéről, a karizmákról és azok fontosságáról, itt Albertfalván is. Fontosnak tartotta, hogy a közösségeknek együtt kéne működniük az Egyházközségben, és a rivalizálásokat be kellene fejezni. Rendszeresen mondott szentmisét és imádkozott az Egyházközség mellet a mi kis karizmatikus közösségünkért. Mindig tudott a programjainkról, és bár egészségi állapota nem engedte meg, hogy eljöjjön, de mindig velünk imádkozott otthonában.

A Szentlélek nem engedte meg, hogy István atya úgy távozzon közülünk, hogy nehezteljen a Karizmatikus Megújulásra. Amit a Szentlélek csinált István atyával az az Isten szeretetének, szelíd, mosolygós megnyilvánulása volt. Megint csak bebizonyosodott, hogy senki élete nincs lezárva. Isten az utolsó pillanatig adja a lehetőségeket, hogy meg tudjunk bocsájtani, kiengesztelődni mindenkivel, és, hogy felismerjük az Isten szándékát, még ha szokatlan is az számunkra.

Ezért küldte és küldi el nekünk az Atya a Szentlelket, mert ezt csak Vele tudjuk megcsinálni, megélni.

Kérjük az Atyát, árassza ki Szentlelkét most is, hogy megújítsa Egyházát, és a mi életünket is!

Áldott Pünkösdöt!

"...Vezesd életem, a szűk ösvényen,Segítsd levetni, régi ruhám!"

  1. Pünkösd

Cantalamessa atyával készített beszélgetés megtekinthető itt:

Fejes Imre

  • 2 percnyi

Karácsonyi gondolatok, emlékezések.

Néhány héttel ezelőtt, egy este, a templom előtt mentem hazafelé. Felnéztem a falra, ahol István atya és Antal atya emléktáblái vannak. A két márványtábla és a két koszorú jól el voltak egymás mellett. Ahogy az a valóságban is volt. A régebbi és az aktív plébánosok nagyon szépen együtt tudtak működni és az egyházközség dolgaiban, egymást segítve a rájuk bízottakért fáradozni. Megélték a paptestvéri összetartozást.

Verbényi István atya, volt plébánosunk 2014. Karácsonya előtt két nappal távozott az Örök Hazába, 76 éves korában. Egy ideje ő is eszembe jut így Karácsony táján. Az is eszembe jut, hogy ha valakinek, akkor neki aztán Albertfalváért dobogott a szíve. Meg is tett érte mindent, amit csak tudott. Nem fáradt bele soha! Három éves kora óta élt itt Albertfalván. Innen hívta el Jézus papnak, 1961-ben. 1985-ben lett ide helyezve plébánosnak. 2001-ben leromlott egészsége miatt kérte nyugdíjazását. Antal atyával együttműködve, kisegítőként szolgált Albertfalván. Amikor nem tudott már eljönni, gyóntatni sem a templomba, akkor lakásán fogadta a gyónni szándékozókat, köztük engem is.

Egy valamit szeretnék róla elmondani, amit valahogy kifelejtettek, na, nem rosszból, amikor róla beszéltek, munkásságát méltatták.

Amit szeretnék kihangsúlyozni az, hogy ő már a rendszerváltás kezdetén határozottan elkezdte az egyházközség újjáépítését és újraszervezését. Nem tétovázott, hanem felismerve a helyzetet, a lehetőségeket, gyorsan cselekedett. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek, hogy a legtöbb helyen, még félénken, évekig kivártak és néztek körbe, hogy csakugyan lehet már csinálni a dolgokat büntetlenül? Biztos, hogy nem lesz ebből baj? Biztos, hogy nem jön vissza a kommunista rendszer? A több párti Parlament még nem volt elég garancia sokaknak, csak amikor kivonultak a szovjet tankok és katonák ezrei, ’91-ben.

István atya , az egyházközségi képviselőtestülettel és munkatársaival együtt belevágott a munkába. A még majdnem csak félig legális Egyházközségi Levél kiadásához és engedélyeztetéséhez nem kis bátorság kellett még ’86-ban. A Don Bosco iskola beindítása, már akkor megtörtént, amikor máshol még éppen csak felébredtek úgy ’91 tájékán. A Szalézi renddel kialakította az együttműködést és a jó kapcsolatot.

Nem lehet nem beszélni az albertfalvi gyümölcsökről, ha már István atyáról és a rendszerváltás nagyon lelkes időszakáról beszélünk. Az Egyházközségi Levél, Don Bosco iskola, AKTK, Albertfalvai Napok, Szent Mihály Akadémia, Oratórium, Szalézi munkatársak, amiből kialakult később az Albertfalvi Animátorok közössége. A Vidámság Napja, a Csillagtábor. A Karitász beindítása, nagyon komoly és nívós, kb. 40 fős ministráns csapat, fiatalok hitoktatása és közösségépítése melyekből, mint igazi gyümölcs: házasságok kötödése, családos közösségek beindítása, családos táborok megszervezése…

Ezek mellett még időt tudott szakítani a hívekre és családokra, figyelemmel kísérve a gyerekek tanulmányait is.

Csoda hát, hogy időnként ismeretlen emberek koszorút, vagy virágot helyeznek el az emléktáblán? Ezt hívják úgy, hogy a szeretet és a hála spontán megnyilvánulása?

Aki ezt a cikket elolvassa, azt arra kérem szeretettel, hogy imádkozzon István atyáért legalább egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet!

Legyen ez a mi karácsonyi ajándékunk!

Köszönöm!

Fejes Imre

  • 2 percnyi

Karácsonyvárás - 1951

Egyházi körökben nem ismeretlen Závory Zoltán festőművész és restaurátor neve, aki számos dunántúli és felvidéki templom freskójának alkotója. Művész-tanárként „civilben” több oktatási intézményben volt tanár. Az ötvenes évek elején a diósgyőri vájáriskola kollégiumának igazgatója volt.

Egy héttel karácsony előtt hideg zuhanyként érkezett hozzá a szigorú minisztériumi körlevél: a karácsony kispolgári csökevény, amely ellen fel kell venni az ideológiai harcot az ifjúság körében is. A Bányaipari Minisztérium felügyelete alatt működő kollégiumokból a tanulók nem mehetnek haza a szüleikhez karácsonyra – a kollégiumoknak e helyett gondoskodniuk kell megfelelő programokról a diákok számára. Az igazgató és a nevelő tanárok egyetemlegesen felelősek a körlevél szigorú betartásáért.

Závory Zoltán nagy lélegzetet vett és kemény elszántság szállta meg. Lesz ami lesz, vállalja a kockázatot, hogy fekete bárány legyen belőle, de felszólal a rendelet ellen. Futólag ismerte a körlevél aláíróját, Földes főosztályvezető elvtársat, ezért elhatározta, hogy személyesen beszél vele, előadva, hogy egy ilyen akció nagy ellenérzést szülne a diákokban és szüleikben és emiatt az ideológiai célkitűzést sem szolgálná igazán.

A következő szombat reggelen felutazott Budapestre és megjelent a minisztériumban Földes elvtársnál. (Akkoriban a szombat még munkanap volt). De Földes elvtársat már nem találta benn a hivatalában, ezért megtudakolta a lakáscímét, hogy felkeresse. (Azidőtájt ezt még nem akadályozta meg a „személyiségi adatok védelme”).

Földes elvtárs igencsak meghökkent, amint ajtót nyitott a váratlan látogatónak. Háta mögött nyitva maradt a belső szoba ajtaja, ahol – szombat lévén – égett a menóra. (!) Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, hogy a váratlan látogató előtt kétarcúsága lelepleződött, de úgy tett, mintha mi sem történt volna. „Á, Závory elvtárs, mi járatban van? Fáradjon beljebb!” – invitálta barátságosan. Leültek és „Závory elvtárs” előadta aggodalmait. Hogy szerinte az utasítás visszafelé sülhet el és a kitűzött ideológiai célt sem fogja szolgálni. Jobb lenne a körlevelet visszavonni. „Az adott esetben talán igaza van – két lépés előre, egy lépés hátra” – mondta Földes elvtárs, rendkívüli rugalmasságot tanúsítva. A beszélgetés végén kijelentette: „Hát igen, ami nem megy, azt ne erőltessük, Závory elvtárs!” és kézfogással váltak el.

Így a diósgyőri kollégium diákjai haza utazhattak karácsonykor. De vajon mi történt azokban az intézményekben, ahol a vezetők félelmükben, nyakukat behúzva végrehajtották a körlevél dörgedelmeit? - A példa mutatja, hogy a kommunista körlevelek és rendeletek megalkotói sok esetben készek lettek volna engedményeket tenni, ha bátor ellenállást tapasztalnak. Lelkük mélyén talán még becsülték is azt, aki mert velük vitába szállni. De ilyen eset alig akadt az akkori Magyarországon. Különben a rendeletek megalkotóinak legtöbbje maga is kétkulacsos módon bort ivott és vizet prédikált. Egy velejéig hazug rendszer iskolapéldája ez a történet, amelyet Závory Zoltán személyes elmondása alapján vetettem papírra.

Albertfalvi Egyházközségi Levél, 2008. karácsony.

Kesselyák Péter

  • 3 percnyi

Ki volt Melkizedek tulajdonképpen?

Az ószövetségi bibliatudomány mindmáig nem tud megnyugtató választ adni arra a kérdésre, vajon ki is volt valójában az a Melkizedek, (Sálem, azaz Jeruzsálem királya) aki az Ószövetség hajnalán Ábrahámot megáldva, a kor áldozatbemutatási hagyományaitól teljesen eltérően kenyeret és bort áldozott a magasságbeli Istennek, és ezzel előképét szolgáltatta az Újszövetség áldozatának.

Melkizedek titokzatos módon bukkan fel a Teremtés könyvének 14.fejezetében és ugyanolyan titokzatosan tűnik el az üdvtörténet porondjáról. A kor történészei semmi nyomát nem találják annak, hogy Jeruzsálem királyaként történelmi személy lett volna, ugyanakkor a Szentírás egyértelműen tanúskodik fellépéséről.

Szent Pál a Zsidókhoz írt levelében így ír róla: "Ez a Melkizedek - Szálem királya és a fölséges Isten papja - eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya. Azonkívül Szálem királya volt, vagyis a békesség királya. Nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy életének végét. Igy az Isten Fiához hasonlóan pap marad mindörökké." (Zsid 7, 1-3).

Mint oly sokszor, amikor a Szentírás nyitva hagyja a kérdést, ez esetben is Emmerich Katalin látomásaiból próbálhatunk fényt deríteni Melkizedek titokzatos kilétére:

Ábrahám, legyőzve ellenségeit, a Jozafát völgyében díszes lombsátor alá épített oltáron készül áldozatot bemutatni a nép és Szodoma királya jelenlétében, amikor egy ünnepélyes külsejű férfi lép mögéje és az oltárra helyezi az általa hozott áldozati kelyhet. A férfi Melkizedek volt, a fenséges Isten papja, akinek érke-zéséről Ábrahám már tudott, mivel korábban - a megváltás ígéretével együtt - erről is kinyilatkoztatást kapott. Nagy tisztelettel várták, miután követei révén bejelentette érkezését. Szamárhoz hasonló, szürke teherhordó állat kísérte, egyik oldalán borral telt edényt, másik oldalán lapos kenyérköteggel telt kosarat hozva. Melkizedek a lombsátor alatti oltárnál magasra emelve megáldotta a kenyeret és a bort, majd a kenyeret megtörte. Utána Ábrahám és a nép előkelői ettek a kenyérből és ittak a borból. Valamennyiükön megindultság vett erőt és lélekben Istenhez emelkedtek. Melkizedek megáldotta Ábrahámot és közben prófétai szavakkal adott tudtára dolgokat a Megváltóra és jövendő áldozatára vonatkozóan. Ábrahám tizedet adott neki minden jószágából és kincséből.

Melkizedek nem volt öreg, termete vékony és magas, megjelenése rendkívül komoly. Hosszú fehér köntöst viselt - fehérebbet, mint bármely földi eredetű köntös. Ábrahám fehér köntöse szürkének tűnt az övé mellett. Emmerich Katalin úgy látta, mintha szárnyai lettek volna, de megállapítja, hogy amit látott, azok nem valódi szárnyak voltak, csupán azt voltak hivatottak jelezni az ő számára, hogy Melkizedek valójában nem ember, hanem angyal, az Isten küldötte. Az áldozat bemutatásakor fehér, összehajtható sapkát viselt, mint később a zsidó papok. Haja hosszú volt és világos szőke, mint a fényes selyem. Kis hegyes, fehér szakállt viselt. Az Isten azért küldte, hogy népeket vezessen, törzseket telepítsen le és helységeket alapítson. (Jeruzsálem ősi alapjainak lefektetése is az ő nevéhez fűződik). Már jóval Ábrahám kora előtt különböző helyeken felbukkanva azon munkálkodott, hogy előkészítse az üdvtörténet kibontakozásának azt az állomását, amely Ábrahámmal veszi kezdetét. És ezzel földi küldetése véget is ér.

Emmerich Katalin látomásai alapján Melkizedek tulajdonképpen Jézus angyali előfutára, akit Isten azért küldött a földre, hogy emberi formát öltve, az emberek között indítsa el az Igéret beteljesedésének folyamatát. Azt a folyamatot, amelynek végén Jézus áll, aki megváltja a világot. Melkizedek szerepe az üdvtörténetben különös és egyedülálló, hiszen az Ószövetségben Isten a prófétákon keresztül szólt az emberiséghez, akik mind emberek voltak. Melkizedek és Jézus küldetése tehát mintegy "égi keretbe foglalja" a próféták működését.

Erről tanúskodik a Melkizedek áldozatbemutatásánál használt kehely különleges története is: az áldozati kehely később a jeruzsálemi templom eszköztárába került, de mint ereklyéről megfeledkeztek róla. 18 évszázadon át porosodott, míg végül Jézus idejében Szeráfia (azaz Veronika) birtokába jutott, aki az Utolsó vacsora előkészítésében résztvevő szent asszonyok társaságában a teríték részeként a vacsora asztalára helyezte a kelyhet és az Úr Jézus ugyanebben a kehelyben változtatta át a bort szent vérévé.

A kehely valamilyen nemes kristályanyagból lévő, természet által megformált, nem ember alkotta, talp nélküli képződmény volt. Sorsáról ma nem tudunk, de Emmerich Katalin szerint a történelem során még elő fog kerülni, a torinói lepelhez hasonlóan, és akkor az Egyház nagy tiszteletben részesítheti majd ezt a csodálatos szent ereklyét.

1996 búcsú

Forrásanyag: Anna Katharina Emmerich: Das bittere Leiden unseres Herrn Jesu Christi. Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg, 9.kiadás, 1974.

Kesselyák Péter

  • 2 percnyi

Kossuth Lajos imája

Másfél évszázad feledésének pora borítja a köztudatban Kossuth Lajos vallásos lelkületének emlékét. A történelem a reformkor lánglelkű politikai szónokát és a szabadságharcos forradalmárt állítja elénk – megfeledkezve mély hitéről, amelynek pedig ékes példája a Szabadságharc forgatagában, a kápolnai csata után, 1849. február 27-én elmondott és reánk maradt imája:

Felséges Úr! Árpád fiainak Istene, tekints reánk csillagokkal övezett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája száll Eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét! Istenem! Felettem éltető napod, s térdeim alatt a csatában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugszanak. Fejem fölött kéken mosolyog az ég, s lábaim alatt gyászossá vált a föld, ősapáink unokáinak kiomlott vérétől. Oh, csak szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert a porladó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak.

Isten! Ősapáink és népek Istene! Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjel zúzza az önkény bilincset osztó vaskarjait. Mint szabad hazának szabad fia térdelek ez újabb temetőn, honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein.

Ilyen áldozatok árán szentté válik a hazának földje, ha bűnös volt is, oh Istenem! Mert vérrel megszentelt földön rab népnek élni nem szabad, Atyám! Ősatyáink védelmező Istene! Milliók felett hatalmas Úr! Ég és föld, tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő a porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban.

Ámen.

Igen, ez a lángoló ima sok magyar lélek sóhaját emelte Isten trónusához. Bár az imádság pontos eredetét a történészek még vitatják, annyi bizonyos, hogy stílusa egyértelműen Kossuth Lajosra vall.

  1. Úrnapja

Kesselyák Péter