Kihagyás

Cikkek

  • 1 percnyi

Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) – Ferenc pápa 3. enciklikája

A Fratelli tuttiban (alcíme: „A testvériségről és a társadalmi barátságról”) Ferenc pápa az elmúlt években már sokszor kifejtett nézeteit foglalja össze.

Szavai nem sokat fognak mondani azoknak, akik biztosak benne, hogy már tökéletesen az evangélium szerint élnek – de mindenkit feladattal szembesítenek, akiben eleven a vágy, hogy az evangéliumhoz igazítsa az életét. Ehhez a tájékozódáshoz hívja segítségül a pápa Assisi Szent Ferencet, aki boldognak nevezte azt az embert, aki „úgy szereti és tiszteli a tőle távol lévőket, mintha együtt lenne velük”, és aki egynek tudta magát mindenkivel. Ahogyan a Lumen fidei az Istennel való egységről szólt, a Laudato si’ pedig a teremtett világgal való összetartozást ecsetelte, úgy a Fratelli tutti az emberiség egységét igyekszik elénk tárni.

A Fratelli tutti a legkevésbé sem komor hangvételű szöveg, de azok „derűs felszínessége” is idegen tőle, akik azt a látszatot keltik, hogy egyetemes nyitottság nélkül is boldogulni tudunk.

Vitákat fognak kavarni ezek a szavak a mai korban, amely híján van gondolatoknak, és forrás is lesz egyben ez annak egyháznak, amely ma kissé csendes. Hatékonysága azonban azon fog múlni, hogy milyen vitákat nyit majd meg…

Szeretettel ajánlom a kedves testvérek figyelmébe Görföl Tibor teológus, egyetemi tanár, a Vigilia folyóirat főszerkesztőjének a Magyar Kurír katolikus hírportálon megjelent 3 részes ismertetőjét:

Maga a valóság sóhajt fel – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (1. rész)

„A legnehezebben legyőzhető vírus” – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (2. rész)

„Mindannyian megváltoztunk a fájdalomtól…” – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (3. rész)

(Az ajánlót a cikkek alapján szerkesztette: Móder Attila)

  • 4 percnyi

Gondolatok a bibliai őstörténethez

Az újkori bibliatudomány az ember teremtéséről szóló szentírási történetet egészében jelképes isteni üzenetként kezeli, szinte már megkérdőjelezve ősszüleink, Ádám és Éva valóságos történelmi létezését is, holott erre Jézus szavai és az újszövetségi szent írók (mindenek előtt Szent Péter és Szent Pál) számos helyen kétséget kizáróan utalnak. Tény, hogy az őstörténet tele van nehezen megfejthető jelképekkel és eseményekkel, és nehéz megítélni, mit kell a hit fényénél szó szerint elfogadnunk belőle, mégis úgy tűnik, hogy a modern kor értékén alul becsüli annak tartalmát. Pedig éppen a modern kor új biológiai ismeretei nyújthatnak alapot a teremtéstörténet több szimbolikus eseményének újszerű megvilágítására és ezzel tartalmának felértékelésére.

Vizsgáljuk meg közelebbről, mit mond az emberré válásról maga a Szentírás. A Teremtés Könyvében arról tudósít bennünket, hogy miután Isten megteremtette Ádámot, így szólt:

"Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." ... "Ezért az Úristen (mély) álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból (oldalbordából) megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette" (Ter 2,18-22).

Éva teremtésének ez a leírása természetesen jelképes és azt fejezi ki, hogy az emberiség egyetlen őstől származik, de hogy mit fed a jelkép pontosan, az máig nyitott kérdés. A 20. század második felének kellett eljönnie ahhoz, hogy a modern génelmélet fényében megkíséreljük megvilágítani a jelkép tartalmát. Miért éppen az oldalcsont, vagy oldalborda vált a kinyilatkoztatásban foglalt üzenet jelképévé?

Ma már tudjuk, hogy az élő sejtek magvában kromoszómák hordozzák a fajra jellemző kódolt tulajdonságokat és gondoskodnak arról, hogy az élő szervezet e tulajdonságokkal fejlődjék ki. Az emberi sejtmagvak kromoszómáiban 23 pár (összesen 46) információ tároló gén foglal helyet, amelyeket a sejtosztódás fázisában mikroszkóp alatt bordázatos elrendezésben úgy láthatunk, ahogy azt az ábra mutatja. A 46 gént tartalmazó kromoszómában 23 apai eredetű, a másik 23 pedig anyai eredetű.

Kivételt képeznek a férfi és női ivarsejtek, amelyeknek a magjában a kromoszóma nem 46, hanem csak 23 gént tartalmaz, vagyis az ábrán látható bordázat apai illetve anyai felét külön-külön. A megtermékenyítéskor a női és férfi ivarsejt egyesül és az új egyed sejtjeinek kromoszómáiban az apai és anyai gének párba lépnek egymással. Az "oldalborda" ebben az értelmezésben tehát nem más, mint a férfi hímivarsejtjének kromoszómája.

Ha ez így van, akkor a Teremtés könyvének szerzője szemléletes, természettudományos hűségű látomásban kapta meg Istentől az ember teremtésére vonatkozó kinyilatkoztatást, amit azonban a kor ismereteinek szintjén csak az "oldalborda" hasonlattal tudott kifejezni.

Tovább göngyölítve a gondolatsort - a fenti bibliai idézet üzenete az alábbi módon értelmezhető:

Ádám egy előemberi közösség szülöttjeként, társtalanul lépett a világtörténelem porondjára, mint a halhatatlan lélekkel felvértezett emberi nem, a homo sapiens ősatyja. De mivel nem talált magához hasonló társat, átmenetileg visszasüllyedt az előemberi közösség szintjére és ott nemzette Évát. Ezt fejezheti ki a Szentírás, amikor azt mondja, hogy "Az Úristen (mély) álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját ... aztán az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt". A (mély) álom az előemberi közösségbe való tudattalan visszasüllyedést, az oldalcsont kivétele pedig - a génelmélet fényében - Éva Ádám által való nemzését jelentheti. Ha belegondolunk, a Biblia csodálatos finomsággal fejezi ki mindezt.

Éva tehát egy homo sapiens és egy, a homo sapienshez biológiai értelemben már nagyon közel álló fajta előember gyermekeként homo sapiensnek születhetett. Hasonlóképpen feltehető, hogy az első emberpár, Ádám és Éva gyermekei nem csak egymás között házasodtak, hanem előemberi környezetükkel is úgy, hogy utódaik már mind homo sapiensek lettek. Vagyis az első emberpár utódai a hozzájuk biológiailag közel álló előemberi környezet kovászaivá válhattak és azt nemes oltással világszerte fokozatosan beolvaszthatták a homo sapiens fajba. Valószínűleg erre utal a Teremtés Könyvének (6,1-4) szakasza, amely az "Isten fiainak" és az "emberek lányainak" összeházasodásáról beszél, ahol az Isten fiain Ádám és Éva leszármazottait, az emberek lányain pedig feltehetőleg az előemberek lányait érthetjük: "Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak és ezek gyermekeket szültek nekik. Ezek a régi idők híres hősei" (Ter 6,4).

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha így történt, vajon mikor történhetett mindez? Ennek vizsgálata mindenképpen a természettudományok és a régészet dolga. Valószínű, hogy a mai ember - a halhatatlan lélekkel felruházott homo sapiens - kb.100.000 éve lépett a történelem porondjára Ádám és Éva személyében, de azt biztosan állíthatjuk, hogy nyomai a mai Izrael területén már legalább 40.000 éve megtalálhatók.

Különös figyelmet érdemel még az előbbi bibliai idézetben az óriások megemlítése. A bibliatudomány ezzel sem tud mit kezdeni. Tulajdonképpen nem tartoznak bele a Ter(6,4) mondanivalójába, csupán háttér információként esik szó róluk: abban az időben történt, hogy az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, amikor egyébként óriások éltek a földön. Kik lehettek ezek az óriások?

Az ősrégészet tanúsága szerint a neandervölgyi ősembernek nevezett előember robusztus termetű, nagy fizikai erejű, de a homo sapienshez képest összehasonlíthatatlanul gyengébb értelmi képességű külön faj volt, amely hosszú időn keresztül harcban állt a homo sapiensszel, míg végül az utóbbi teljesen fölébe kerekedett. A neandervölgyiek utolsó maradványai 30.000 évvel ezelőtt a mai Gibraltár vidékén végleg kipusztultak. Lehetséges, hogy a Teremtés Könyve őrájuk céloz, és akkor ez azt jelenti, hogy a Ter(6,4) eseményeit 30.000 évnél régebbre kell datálnunk.

Végül meg kell jegyezni, hogy a mai tudomány "ősember" illetve egyáltalán "ember" fogalma nem üdvtörténeti kritériumokra épül és nincs összhangban a halhatatlan lélekkel rendelkező valódi, bibliai értelemben tekintett ember fogalmával, ami sok félreértés és vita forrása napjainkban, amikor az ember megjelenésének időpontját próbálják meghatározni. A tudomány által "jávai majomember"-nek, "pekingi ősember"-nek, "neandervölgyi ősember"-nek, stb. nevezett és kihalt fajok üdvtörténeti szempontból majdnem bizonyosan még mind halhatatlan lélek nélküli előemberek voltak.

1999 húsvét

Kesselyák Péter

  • 2 percnyi

A gonoszlélek hatalmának korlátai

A gonoszlélek a Mennyországból való kiűzetésekor bizonyos mértékű angyali hatalmat vitt magával a kárhozatba. A „Lucifer” szó „fényhordozót” jelent - neve pontosan erre utal. Lucifer hatalma ugyan igen korlátozott, de elegendő lehet például az emberek megtévesztésére, az isteni csodák hitelességének kompromittálására.

Érdekes szentírási példa tárul elénk a 10 egyiptomi csapás leírásából (Kivonulás Könyve 7-11). Az Úr megbízásából Mózes és Áron feladata, hogy engedékenységre bírja a fáraót: engedje kivonulni Egyiptomból a zsidó népet. A fáraó erre nem hajlandó, ezért az Úr általuk csodajeleket tesz, csapásokkal sújtja Egyiptomot, hogy a fáraó végül is engedje el őket.

„Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz: Ha a fáraó felszólít benneteket, hogy mutassatok csodajelet, akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat és dobd a fáraó elé, az majd kígyóvá változik. Mózes és Áron a fáraó elé járultak és úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Áron a fáraó elé dobta a botját, s az kígyóvá változott. Erre a fáraó hívatta a tudósokat és varázslókat, s az egyiptomi varázslók ugyanazt a jelet mutatták tudományukkal. Mind ledobták botjukat s azok kígyóvá változtak. Áron botja azonban elnyelte botjaikat.” (Kiv 7, 8-12)

Az egyiptomi varázslók mögött nyilvánvalóan a gonoszlélek áll, aki hiteltelenné akarja tenni az isteni csodajelet: „ez is valami?” jelszóval. Áron botja azonban elnyeli a varázslók kígyóit, vagyis az isteni csodatevő hatalom már itt felülkerekedik az ördögin. De a fáraó szíve kemény marad és következik az újabb próbatétel, az 1.csapás, amikor a víz vérré változik:

„Mózes és Áron úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. (Áron) felemelte botját s a fáraónak és szolgáinak szeme láttára rácsapott a folyó vizére, s a folyó egész vize vérré változott…De az egyiptomi varázslók a maguk tudományával ugyanazt művelték. Ezért a fáraó szíve kemény maradt…” (Kiv 7 20-22)

Látható a történetből, hogy a gonoszlélek versenyre kel az isteni hatalommal és ezt az isteni csodatételt is semlegesíteni tudja. Aztán következik a második csapás, amikor békák lepnek el mindent:

„A Úr így folytatta Mózesnek: Parancsold meg Áronnak: nyújtsd ki kezedet a bottal a folyók, a csatornák és a mocsarak fölé, hogy békák lepjék el Egyiptomot. Áron kinyújtotta karját Egyiptom vizei fölé, erre előjöttek a békák és elborították Egyiptom földjét”. … De a varázslók ugyanezt tették és tudományukkal békákat hoztak Egyiptom földjére”.

A Sátán saját csodatevő hatalmának bevetésével még ezúttal is sikeresen száll szembe az isteni akarattal. A harmadik csapásnál, a szúnyoginváziónál azonban hatalma már megtörik és véget ér. A Szentírás elmondja, hogy: „Az egyiptomi varázslók is megkísérelték, hogy mesterségükkel szúnyogot hívjanak elő, de nem volt sikerük”. (Kiv 8, 14).

A további hét csapás hiteltelenítésére a Sátánnak már végképp nincs „puskapora”, sőt a hatodik egyiptomi csapásnál maguk a varázslók is tehetetlen áldozatokká válnak: „A varázslók kelevényeik miatt nem is állhattak Mózes elé, mivel a kelések a varázslókon és minden egyiptomin kifakadtak” . (Kiv 9, 11)

Mindebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a gonoszlélek is rendelkezik bizonyos csodatevő hatalommal, amelyet szemfényvesztésre, az emberek megtévesztésére fel tud használni, ha Isten megengedi ezt a számára, de nem kelhet versenyre Istennel, hatalmának korlátai élesen kirajzolódnak.

2005 Úrnapja

Kesselyák Péter

  • 2 percnyi

Gyógyulásom a Baskói Búcsún

    1. 25-én születtem Erdőhorvátiban. Én voltam a második gyerek, sajnos az első születése után nem sokkal meghalt.

Szüleim és családom elmondása szerint kb. 2 éves lehettem, amikor is megbetegedtem. A körzeti orvos, aki egy kedves zsidó ember volt, majdnem naponta járt hozzánk, mivel napról napra rosszabbul voltam, se játszani, se mászkálni nem tudtam. Nagyon legyengült voltam. Szüleim kétségbeesetten próbáltak segíteni rajtam, ezért Édesapám gondolt egyet és egyik nap elindult velem a kb. 20 km-re lévő Sárospatakra lovas kocsival, hátha ott tud az orvos segíteni. Még a faluból sem értünk ki, összefutottunk Nagyapámmal, aki azt tanácsolta Édesapámnak, hogy forduljon vissza velem, mivel olyan rossz állapotban voltam, hogy attól félt, hogy nem élem túl az utazást. Valahogy sikerült túlélnem az utat, de az ottani orvos sem tudott semmi hasznosat mondani.

Körzeti orvosunk, aki már a kislányának hívott, a továbbiakban is folyamatosan látogatott, míg nem egyszer azt tanácsolta szüleimnek, hogy csináljanak házilag valamit velem, mivel ő már mindent megtett ami tőle telt.

Szüleim és Nagyszüleim nagyon vallásosok voltak. Nagymamám, végső elkeseredettségében elhatározta, hogy részt vesz a falunktól kb. 5-6 km-re lévő Baskón a görögkatolikus búcsún és a szertartás végén kéri a papot, hogy imádkozzanak egy beteg kis gyermekért. Így is történt. Szüleim a baskói búcsú után észrevették, hogy jobb lett a kedvem, elkezdtem mosolyogni, majd enni.

Ezekután én is többször megfordultam a Baskói Búcsún, hogy hálát adjak a Jóistennek a gyógyulásomért.

Mikor már családom volt, a rokonok mindig felemlegették, hogy „Bözsikénk, sosem gondoltuk volna, hogy ilyen derék asszony válik belőled”. A Jóisten mind a mai napig megtartott, igaz már öregesen és betegesen, de 95 éves múltam.

  • 2 percnyi

Hála István atyának

Egy szép jubileum mindig jó alkalom a visszatekintésre, hogy összegezhessük azokat az értékeket, amelyek mellett a hétköznapok forgatagában talán gyakran elmentünk, de mára kikristályosodva emelkednek ki az emlékezet homályosodó világából.

Nem lehet elfelejteni, hogy a nyolcvanas évek közepén Albertfalván már virágzó templomi hitoktatást István atya mennyire szívvel-lélekkel karolta fel, felügyelve, bátorítva és megerősítve a szülők vezette hittancsoportok működését, ösztönözve a gyerekek egyházmegyei hittanversenyeken és rajzpályázatokon való részvételét, aminek nyomán számos albertfalvi tanuló nyert előkelő díjat és oklevelet.

Nem lehet elfelejteni, hogy István atya mennyire felkarolta a zenei tehetség-gondozást. Otthont adott a templomban fiatalokból álló kórusnak és zenekarnak, hogy felkészülve 1988-ban nagy sikerrel adhassák elő a 17 éves Kesselyák Gergely Húsvéti Oratóriumát, ami jelentősen járult hozzá később Gergely karmesteri pályafutásához. István atya személyesen mondott meleg hangú bevezetőt és zárszót a hangversenyen, zeneileg is értékelve a fiatalok munkáját.

Talán kevesen emlékeznek rá, hogy 1990 áprilisában István atya - vatikáni személyes jó kapcsolatait felhasználva - felejthetetlen 10 napos római utazást szervezett az albertfalvi hittanos ifjúság részére. Kinn Rómában számos ajtó megnyílt gyermekeink előtt, szívélyes kalauzolásban volt részük és részt vehettek a Szentatya fogadásán – többen közülük kezet is foghattak a Szentatyával. Mindez életre szóló élményt jelentett a résztvevőknek.

Nagy mérföldkő volt a rendszerváltás után a Don Bosco Iskola megalapítása. István atya irányításával az Egyházközségi Képviselőtestület szinte minden tagja kivette részét az Önkörmányzattal és más szervekkel vívott küzdelmes harcból. Számtalan beadványban, különböző szempontok szerint érvelni kellett az új egyházi iskola létrehozásáért, bizonyítani kellett az előzetes jelentkezők teljes címlistájának benyújtásával, hogy van igény az iskolára, harcot kellett vivni az Önkörmányzat jegyzőjével, aki jogi fondorlatokkal próbálta meghiusítani az iskola alapítását. Három névadási javaslat merült fel: Prohászka Ottokárról, Kaszap Istvánról vagy Don Bosco Szent Jánosról nevezzük-e el a leendő iskolát. István atya javaslatára a képviselő-testület Don Bosco mellett voksolt. Végül másfél éves kemény küzdelem után 1992 január harmincegyedikének éjszakáján – Don Bosco Szent János napján - hajnali fél kettőkor született meg az Önkörmányzatnál a döntés az iskolaalapítás jóváhagyásáról, István atya és több képvislőtestületi tag jelenlétében. Don Bosco odafentről gondoskodott a sikerről, amelyet oroszlánrészben István atyának köszönhet Albertfalva népe.

Sok érdeme közül még egyet említek röviden – remélve, hogy erről mások bővebben meg fognak emlékezni. 1995-ben István atya kezdeményezésére alakult meg az Albertfalvi Keresztény Társaskör, amelynek alapítója és első választott elnöke volt. A Társaskör tizenhatodik éve működik sikerrel, értékes programokkal gazdagítva valamennyiünket.

Kedves István atya! Maradandó alkotásaidból gondoskodó szereteted sugárzik mindannyiunkra. A jó Isten áldását kérve Rád 50-éves papi jubileumod alkalmából, kívánjuk, hogy az egyetemes Egyház liturgiája terén végzett értékes tudományos alkotó munkád mellett ezután is viseld szíveden albertfalvi közösségünket.

2011 Úrnapja

Kesselyák Péter

  • 1 percnyi

Halabuk József: Albertfalva

Albertfalva története a kezdetektől a századfordulóig. (településtörténeti vázlat)
kiadó: Albertfalvi Szent Mihály Plébánia, Budapest 1997.
Albertfalva keletkezése és története.

  • 1 percnyi

A hegyi beszéd öt nyelven

Az Albertfalvi Szent Mihály Római Katolikus Plébániatemplom nyolc boldogságot ábrázoló üvegablakai.

Kiadó: AKTK, Budapest-Albertfalva, 1997.

  • 2 percnyi

Hét tény a lelkiőrség szolgálatom elmúlt egy évéből

Idén szeptemberben jöttem rá, hogy immár elmondhatom: egy éve veszek részt rendszeresen az albertfalvi plébánián a lelkiőrség szolgálatban. A vállveregetések és egyéb elismerések várása és elvárása helyett viszont inkább megkísérlem, hogy hét pontban összefoglaljam, mit is jelentett ez személyesen eddig nekem.

  1. Tavaly szeptemberig sohasem vettem részt ilyen szolgálatban. Abban, hogy ez megváltozott, megkerülhetetlen szerepe volt Henrik atya részvételre hívó buzdításának, amely augusztusban az egyik vasárnap esti szentmise végén hangzott el. Utána úgy éreztem, ennek a buzdításnak nem tudok ellenállni és már aznap este írtam is Riszterer Zsuzsinak.
  2. Egyszer sem volt nehéz pontosan megérkeznem, pedig egyébként a késés, mint jelenség nem ismeretlen számomra. Valahogyan itt mindig másként volt: sokkal könnyebb volt befejezni a napi tevékenységeket és időben elindulni.
  3. Az első hónapban minden péntek este 9 órától én voltam az utolsó őr. Ennek ellenére egyszer éreztem fárasztónak az őrségben töltött időt. A szentségőrzés végén a közösen elmondott záró imádságok még különlegesebbé tették ezt a kései órát. Tíz óra után amikor kisétáltam a templomból, mindig úgy éreztem, hogy most igazán megérte, hogy vállaltam!
  4. Egy váratlan meglepetés. Egyik alkalommal a felújítási munkálatok miatt a sekrestyébe helyeződött át a szentségőrzés. Talán még többen is voltunk, mint legtöbbször. De amikor a fal mögött felbúgtak a gépek, megindult a vésés, kalapálás és hasonló durván hangos zajok törtek elő, először azt éreztem, ez méltatlan ehhez a csendes szolgálathoz és kezdtem rosszul érezni magam. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor kisvártatva az a gondolat szivárgott a fejembe, hogy inkább örülnöm kellene annak, hogy a templomunk megújul és hogy milyen vagány dolog, hogy a szentségőrzés ennek ellenére sem marad el. Mikor ezt megértettem, azon nyomban elmúlt a rossz érzés belőlem, már egyáltalán nem is zavart a munkazaj sőt kifejezetten örültem annak, hogy ez az alkalom éppen így ilyen körülmények között történik!
  5. Egy másik meglepetés. A lelkiőrségben többször átéltem azt a „csodát”, hogy megtapasztaltam: az idő tényleg másként telik el, ha kilépek belőle. Ha egyáltalán nem nézem az órámat, a telefonomat, nem gondolok sem a múltra sem a jövőre, hanem átadom magam a Jézussal való találkozás örömének, akkor az az egy óra úgy elszalad, mint a fürge nyúl a teknősbéka mellett.
  6. Ahogy teltek a lelkiőrségben töltött hónapok, az egyes alkalmak mégsem váltak egyformákká, unalmasakká pedig végképp nem. Minden egyes óra különlegesen egyedi és megismételhetetlen volt a számomra.
  7. A lelkiőrség-szolgálatok segítettek abban, hogy még nagyobb hálával köszönjem meg Istennek az a nekem adott ajándékait, köztük azt is, hogy mindezeket itt, az albertfalvi templomban élhettem át!

Dr. Tolnai Gyula

  • 5 percnyi

A hitetlenség gyökerei

Gondolatok az Új Evangelizáció küszöbén

November 8-án fájdalmasan komoly témájú előadás hangzott el az AKTK Szent Mihály Akadémia programjában Sümegh László ny. igazgató, a Szent István Lovagrend tagja tollából: „A kereszténység helyzete a nyugati világban – a Nyugat agóniája” címmel. Súlyos kérdésekkel kell szembe néznünk a kereszténység napról-napra tapasztalt fokozatos térvesztése nyomán. Sokáig azt hihettük, hogy a kommunizmus erőszakos vallásüldöző magatartása tette a legnagyobb kárt a keresztény hitéletben. Manapság mégis az derül ki, hogy a nyugati világban eluralkodó, látszólag erőszakmentes liberalizmus jobban mérgezi és pusztítja a keresztény hitet ott is, ahol az Egyház intézményei szabadon működhetnek és működésük anyagi feltételei biztosítottak.

Miért terjed a hitetlenség a keresztény kultúrájú országokban Európa- és Amerika-szerte? A válasz az általános erkölcsi hanyatlásban keresendő, ami azonban csak tünet, gyökerei mélyebbre nyúlnak. Tömegek érzik úgy, hogy nincs szükségük Istenre, hiszen az orvostudomány, a technika, a média és az internet rendelkezésükre képes bocsátani mindazt, ami szabados életvitelüket biztosíthatja, ráadásul bőven felruházták őket személyiségi jogokkal, senkinek sincs beleszólása abba, hogy mit tesznek. Nem tartoznak felelősséggel senkinek, így Istennek sem, ha egyáltalán van. Maguk dönthetik el, hogy mit tekintenek jónak és mit rossznak. Erkölcsi kötelezettségeket önként a nyakukba venni pedig véleményük szerint teljesen fölösleges.

Jóllehet a keresztény kultúrájú országokban ma még minden gyermek így vagy úgy tudomást szerez Istenről, Jézusról, a Bibliáról, az Egyház létéről, intézményeiről, valamit hall a tanításáról, erkölcsi elvárásairól – de legtöbbjük úgy nő fel, hogy nem találja vonzónak mindezt a maga számára. Miért? Vajon melyek az Istentől való elfordulás és hitetlenség fő forrásai? Ennek felderítéséhez meg kell próbálnunk a hitefogyott ember fejével gondolkodni, mert csak így tudjuk a hitetlenség rugóit működésük közben „tetten érni”.

Szerintem a hitetlenség napjainkban két fő okra vezethető vissza:

1. Első a felületes és elégtelen Isten-fogalom, amelynek elterjedéséért elemista hitoktatásunk is részben felelős.

Az elemista gyerek megtanulja – vagy esetleg csak társaitól hallja - hogy Isten végtelenül bölcs és hatalmas, tehát mindent megtehet amit akar. Csak akarta hogy legyen a világ és lett. A gondolkodó gyermek - vagy akár felnőtt - könnyen arra a következtetésre jut, hogy Isten – ha létezik – a legszerencsésebb valaki a világon, akit irigyelni érdemes, hiszen nincs szüksége semmilyen erőfeszítésre ahhoz, hogy céljait elérje. Bezzeg én hiába szeretném, hogy a kívánságaim teljesüljenek.

Aztán a keresztény tanításból eljut hozzá, hogy Isten a mi Atyánk aki szeret minket és gondoskodik rólunk. Nos, mindennapi életének tapasztalatai ezt nem támasztják alá, hiszen neki a szeretetről és gondoskodásról csak gyarló emberi mércével mérhető fogalmai vannak. Az isteni szeretet helyes értelmezése nem jut el hozzá, ezért hamarosan csalódik. Vagy kétségbe vonja Isten létét, vagy ellenszenv ébred benne. Miféle Atya az, aki hagyja, hogy rosszul menjenek a dolgaim?

Amikor pedig azt hallja, hogy Istennek hálával és imádással tartozunk szeretetéért és nagy dicsőségéért, akkor aztán olaj ömlik nála a tűzre: Ha Isten mindenható, akkor neki semmilyen áldozatot sem kellett hoznia azért, hogy jót tegyen velünk. Miért várja el hát, hogy ezért imádjuk? Én ha jót teszek valakivel, nem várom el, hogy leboruljon előttem. Ez az Isten-kép már kifejezetten taszító a hitefogyott gyermek vagy felnőtt számára, ezért megszületik benne az Isten-tagadás, de legalább is a vallástalanság.

Tulajdonképpen a Gonoszlélek tart görbe tükröt az ember elé, torz és felszínes képet festve az Istenről. Megteheti, mert sajnos az Egyház nem fordít kellő gondot a torz Isten-fogalomban gyökerező és hitetlenségre vezető téveszmék eloszlatására, amivel pedig elejét lehetne venni a tömeges eltévelyedésnek. Az Egyház tanításában és szertartásaiban központi hangsúlyt kap Isten imádása, miközben alig esik szó az imádás miértjének ész-érveken nyugvó indoklásáról, amire pedig a hitefogyottaknak nagy szükségük lenne.

Nagyon lényeges volna rámutatni és kihangsúlyozni, hogy Isten az Ő végtelen bölcsességét, hatalmát és szeretetét nem érdemtelenül LOTTÓN nyerte. Mivel minket embereket a saját képmására teremtett, az Ő tulajdonságai bennünk visszatükröződnek. Ahogy nekünk jelentős emberi mértékű erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy érdemeket szerezzünk már itt a földön és az Örök boldogságot elnyerjük, úgy hasonlóan Őneki a maga titokzatos belső életében minden bizonnyal „isteni mértékű erőfeszítéssel” kellett kivívnia végtelen tudását, hatalmát és dicsőségét, és mindezt szeretetből értünk tette, tehát valóban szívből jövő imádásra méltó, amit nem az emberi szolgalelkűség diktál. Ez a dinamikus, belső isteni érdemszerzésre alapozott Isten-kép hiányzik kereszténységünkből a statikus Isten-kép helyett, amely számos logikai sebből vérzik. Számos miért-re csak a hősies erőfeszítést vállaló Isten példája adhat logikus és megnyugtató választ. Tulajdonképpen Jézus keresztáldozata - ami a szemünk előtt zajlott – valószínűleg csupán a „jéghegy csúcsát” jelentette a Szentháromság titokzatos belső életében értünk lezajlott isteni mértékű erőfeszítések sorában, amelyek gyümölcseként a végtelenül bölcs, végtelen hatalmú és szerető Isten az Ő kiérdemelt dicsőségében áll előttünk, akit szívből imádni érdemes.

2. A hitetlenség másik fő forrása a mozaikszerű és nem túl vonzó mennyország-kép

A keresztény világban nagy értetlenség kíséri a muzulmán országok terroristáinak halált megvető magatartását. Ezekben a szerencsétlen emberekben a nagy Próféta tanítása nyomán hamis mennyország-kép él. A muzulmánok úgy képzelik el a túlvilágot, hogy ott a hithű hősökre a kiérdemelt érzéki gyönyörök világa vár, csodálatos hölgyek oldalán szürcsölhetik vég nélkül és gondtalanul a serbetet. Ez a mély emberi vágyakra alapozó hamis kép sokak számára vonzóvá teszi a túlvilágot, amelyet érdemes felcserélni a földi élet siralomvölgyével.

Keresztény világunkban keveset tudunk a Mennyországról. „Szem nem látta, fül nem hallotta” boldogságról ír Szent Pál, amit az Isten a számunkra készít. Lesz alászállott Mennyei Jeruzsálem – az Isten hajléka az emberek között – írja Szent János a Jelenések Könyvében. Az ott lakók szeméről letörölnek minden könnyet, nem lesz gond, baj, szenvedés meg napi taposómalom. Az üdvözültek testvéri szeretetben élnek majd egymással az újjá teremtett Ég és Föld birodalmában. Jézus szavai szerint nem házasodnak, hanem úgy élnek mint az angyalok és az angyalok karaihoz csatlakozva dicsőítő énekeket zengenek vég nélkül az Istennek.

Habár a Mennyország kapuja még nincs nyitva előttünk, célszerű alaposan körüljárni a mennyei birodalomról rendelkezésünkre álló ismeretek mozaikjait és megpróbálni minél több tapogatódzó sejtést vagy következtetést megfogalmazni arról a boldogságról, ami ott vár majd reánk, hiszen életünk végső célja az, hogy oda jussunk. Például boldogok leszünk azért, mert az idő megszűnik, nem lesz rohanás, a Mennyországban mindenre rá fogunk érni, szeretteinkkel alkalmunk lesz korlátlanul bármikor találkozni. Itt a földön minden ember egyik legmélyebb kielégítetlen vágya, amire szomjazik az, hogy tetteit, képességeit, egyéniségét mások felismerjék és őszintén értékeljék. A Mennyországban ez tökéletesen megvalósul. Itt a földön mennyi közöny vesz körül bennünket és süllyeszt az ismeretlenség homályába! Az üdvözültek közösségében mindenki megkapja mások legteljesebb elismerését mindazért, amit földi életében kiérdemelt. Egyénisége, amellyel Isten megajándékozta őt, ékkő gyanánt fog tündökölni mindenki előtt.

Komoly tanúságtételt jelent a halálközeli állapotból visszatértek egyöntetű vallomása, amely szerint a legtöbben úgy érezték, hogy vakítóan fényes alagúton át száguldanak a Túlvilág kapuja felé, ahol megízlelték a földön túli lét soha nem érzett, túláradó boldogságát. A kapunál azonban az a döntés fogadta őket, hogy még vissza kell térniük a földi életbe. Visszanyerve eszméletüket, földi létüket végtelenül kietlennek és sivárnak érezték a megízlelt mennyei boldogsághoz képest.

Az előttünk álló esztendőben az Új Evangelizáció egyik célja éppen az lehetne, hogy a hívek és kívül állók számára egyaránt igyekezzünk körvonalazni, mit várhat az ember az Örök Boldogságban, felmutatva annak vonzó motívumait. Ez azért is fontos, mert az átlagember számára az angyalokhoz hasonló életmód és a dicsőítő énekeket zengő kórusok perspektívája önmagában nem túl vonzó.

Jóllehet ez az okfejtés merőben profánnak tűnhet, úgy vélem, hogy erről a szintről érdemes építkezni akkor, amikor gyenge hitű vagy hitetlen emberekkel elegyedünk párbeszédbe és megpróbáljuk vonzóvá tenni számukra az Üdvösség perspektíváját.

2011 karácsony

Kesselyák Péter

  • 6 percnyi

Interjú Szivák Tamás atyával, avagy: Hogyan kerül egy lézergravírozó gép a Szemináriumba?

Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi hivatást választó tagjaival beszélgetünk felszentelésük alkalmából. Ezúttal Szivák Tamás atyával beszélgettem életről, családról, papi hivatásról – és a lézergravírozó gépről.

Kedves Tomi atya! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat és interjút adsz az Egyházközségi Levél olvasóinak! Peti öcséd a lányom osztálytársa a Don Bosco-ban, innen ismerjük családodat, a szüleidet, ezért inkább az interjú teljessége miatt kérdezlek róluk először.

Öten vagyunk testvérek, egy lány, a többiek fiúk. Én vagyok a legidősebb, 1993. december 21-én születtem, 24 éves vagyok. Joci öcsém másfél évvel fiatalabb, utána nagy korkülönbséggel Peti következik, aki 2007-ben született, a többiek sorban utána. Nagycsalád vagyunk, de szüleimnek könnyebb dolguk van: gyakorlatilag négyen neveljük a három kisebb testvérünket.

Lakihegyen lakunk, édesapám odavalósi. Apai nagyszüleim tőlünk két háznyira laktak, sajnos már csak nagypapám él a házban. Édesanyám erdélyi, Csíkszentimréről származik. Nagyszüleim az akkori viszonyok között fontosnak tartották, hogy legalább édesanyám Magyarországon élhessen, de a nyolcvanas években, a romániai forradalom előtt nem lehetett erdélyieknek idejönni. Nagymamám súlyos cukorbeteg volt, engedélyt kapott arra, hogy Budapesten kezeljék, és édesanyám elkísérhette. Nagymamám egy héttel az érkezésük után elhunyt, édesanyám itt maradt Budapesten. Ezután ismerkedett meg édesapámmal.

Szüleid mivel foglalkoznak?

Édesapám sokáig családi vállalkozásban dolgozott, de egészségi okok miatt abba kellett hagynia. Körülbelül 10 éve kárszakértő az egyik nagy biztosítónál. Édesanyám eredetileg könyvelő, de pedagógiai asszisztensi képzést is végzett, hogy több időt tölthessen a gyerekekkel. Most éppen a Don Bosco óvodában dolgozik.

A családunk alapbeállítottsága olyan, hogy otthon mindent magunk szerelünk, barkácsolunk. Ez a fajta mentalitás nem csak a ház körüli barkácsolás területére igaz, hanem az ételekre is. Nyáron nagy mennyiségben rakunk el lekvárokat, savanyúságot és mindent, amit csak lehet. Tartunk otthon tyúkokat és kacsákat is, illetve télen szoktunk disznót vágni.

Vallásos családból származol? Hogy alakult ki a papi hivatásod?

Édesapám reformátusnak lett keresztelve, de nem volt kifejezetten vallásos. Édesanyám katolikus vallásos családból jött, de nem talált itt olyan közösséget, ahova be tudott volna kapcsolódni. Édesapám munkabeosztása miatt nem tudtak egyházi házasságot kötni, mert csak akkor volt jegyesoktatás, amikor dolgozott. 1998-ban hazalátogattak Erdélybe, ekkor egy rövid, de elmélyült jegyesoktatás után házasodhattak össze Korondon. Mi is ekkor lettünk megkeresztelve testvéremmel.

Általános iskolába Csepelre jártunk negyedik osztály félévéig, majd utána Budatétényben a Rózsakerti Általános Iskolában folytattuk a tanulmányainkat. Itt ötödik elején a szülői értekezleten mondták, hogy lehet hittanra járni, és éltünk is ezzel a lehetőséggel. Nem sokkal az évkezdés után már nem csak hittanra, hanem misére is jártunk. Így kerültünk kapcsolatba a Budatétényi Szent István király Plébánia közösségével. Már akkor is Udvarnoky László atya volt a plébános. Ide be tudtunk kapcsolódni, aktív tagjai lettünk a közösségnek. Azóta is oda jár, oda tartozik a családunk.

Általános iskola után a pesti Piarista Gimnáziumba jártam. Inkább a matematika és a fizika iránt érdeklődtem, ezekből a tárgyakból versenyekre is mentem, emelt szintű érettségit tettem. Mindig is jó fejem volt a matekhoz, de főleg a problémamegoldás mozgatott. Sokan javasolták az érettségi előtt, hogy menjek a Műegyetemre, ahhoz van tehetségem. Ekkor már biztos voltam benne, hogy pap szeretnék lenni, csak azért tettem ezekből a tárgyakból emelt szintű érettségit, mert érdekelt. Nagyon jó szabadidős programokat szerveztek a piaristáknál: sokat jártunk kirándulni, mentünk éjszakai túrára, biciklitúrára. Erdélybe is elvittek minket: már az első nap feltekertünk a Hargitára, majd utána még egy másik hegyre. Utána nem volt sok vadulás.

A papi hivatásom a 10. osztályban tudatosult bennem. Nem tudom kifejezetten egy megragadható alkalomhoz kötni: év elején még nem tudtam, év végére pedig biztos voltam benne, hogy ezt szeretném. Így utólag visszagondolva három jelentős szakaszt tudok kiemelni:

Az első, amikor még csak érlelődött a gondolat. Ebben segített, hogy minden pap, illetve szerzetes, akivel találkoztam, pozitív példa volt számomra. Ezzel kapcsolatban felmerült bennem is, hogy mi lenne, ha ezt az utat választanám - de ekkor még csak egy kósza gondolatként. Ebben közrejátszhatott az a beszélgetés is, hogy az egyik piaristák által szervezett nyári túrán a kísérő öregdiákkal beszélgettünk. Ekkor megkérdeztük tőle, hogy nem gondolkodott-e azon, hogy piarista szerzetes legyen. Az volt a válasza, hogy ezen nem, de az egyházmegyés papság felmerült benne. Először még csak ilyen gondolatokként jutott eszembe, de úgy, hogy egyik nap felmerült, viszont a következő nap már nem is gondoltam rá.

A második szakasz, amikor eldöntöttem. Ezt egy évre tudom leszűkíteni, valamikor 10. osztályban. Ez talán annak a hatására is volt, hogy a 9. osztály utáni nyáron a húgom keresztanyja elment bencés apácának. Ez azért is volt rám nagy hatással, mert addig, akiket papként vagy szerzetesként ismertem, azokkal már így, hivatásukat betöltve találkoztam. Ő volt az első, akinél láttam, hogy ezt az utat választja. Kötődtünk hozzá, mert minket korábban, mint ministránsokat rendezett, illetve a hittantáborok szervezésében és lebonyolításában is tevékenyen részt vett.

A döntés után még volt két év az érettségiig és a jelentkezésig. Ez idő alatt sokat segített és megerősített a döntésemben, hogy minden nap, amikor olyan idő volt, hogy lehetett biciklizni, akkor reggel áttekertem a templomba. Zsolozsmával és fél óra szentségimádással kezdtem a napot, majd ezt követően mentem az iskolába. A biciklizéshez jó idő viszonylag tág keretek között mozgott, mert ősszel szépen lassan hozzá lehetett szokni a hideghez és még 5-6 °C-ban is mentem (hóban azért már nem).

Milyen volt az élet a Szemináriumban?

Bíboros atyánál jelentkeztem kispapnak, aki az esztergomi Szemináriumba küldött, hogy készüljek a papságra. Nagyon jól éreztem magam, jó közösség volt. Nagyon sokszínű társaság jött össze, de mindenki hozzá tudott valamit adni a közös készülethez. A készülethez hozzátartoztak a kápolnai programok, a főiskolai órák, a közösségi programok (sok nevetéssel). Ezeken felül mindenki úgy gazdálkodott a szabadidejével, ahogy jónak látta.

Itt is folytattam a barkácsolást, de ezt csak a szobámban tehettem, nem volt rá más lehetőségem. Úgy kezdődött, hogy kitaláltuk, hogy saját készítésű könyvtartót adunk valakinek ajándékba. A problémát az jelentette, hogy mindössze három nap volt az elkészítésére. Végül az otthon leszabott faanyagot dekopírfűrésszel kivágtam, ezt kellett ragasztani, lepácolni. Az illesztés volt problémás: több különböző helyen kellett ragasztani, minden esetben meg kellett várni, amíg megköt az előző fázis. Kiszámoltam, hogy meg lehet csinálni, ha éjfélkor felkelek ragasztani. Végül időre elkészült. Utána vastagon állt a fűrészpor a szobámban. Testvéreimnek intarziát készítettem, szintén a szobámban. Legutóbb lézergravírozó gépet építettem. Ez nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik: minden elérhető hozzá az Interneten. Csak meg kell venni az alkatrészeket és összeépíteni. Nincs benne erős lézer, a fát nem lehet vele elvágni, csak érdekes formákat gravírozni a felületére. Azt viszont sajnáltam, hogy a Szeminárium gondnokságának dolgozói nem adták oda a flexet, mert féltek, hogy valami bajom esik. Végül máshonnan kellett kölcsönkérnem, mert új szellőzőt készítettem az otthoni füstölőre. Azóta saját szerszámokat vásárolok a megtakarításaimból: már vettem egy flexet és fúrógépet is.

Mi lesz a papi jelmondatod?

Egy idézet a 42. zsoltárból: „Mint szarvas sóvárog a forrásvízre, úgy áhít a lelkem, téged Istenem.”

Milyen pap leszel? Milyen típusú szolgálatban tudod magad elképzelni?

Most még nincs konkrét tervem, elképzelésem, vagy olyan irány, amit követni szeretnék. Azt a feladatot fogom ellátni, amit kapok, a lehető legjobb tudásom szerint, és igyekszem nyitott szemmel járni, hogy észrevegyem a lehetőségeket és a szükségleteket. Tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, főleg az első időkben. Jelenleg erre szeretnék koncentrálni. Azt biztosan tudom, hogy a beszédekben még bőven van hova fejlődnöm, tapasztalatot szereznem. Az idősebbek azt mondják, hogy kell egy-két év, amíg az ember rátalál a saját hangjára, stílusára. Bár sokan zárkózottnak gondolnak, én inkább azt mondanám, hogy nem vagyok kezdeményező alkat, nem jelentkezem be sehova, de szívesen megyek, ha hívnak.

Ezt magam is tanúsítom, egyúttal még egyszer köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Egész albertfalvi közösségünk nevében kívánom, hogy azon az úton tudj végig haladni, amit neked a Jóisten a papi hivatásban kijelölt!

Bene Lajos