Kihagyás

Cikkek

  • 1 percnyi

A Krisztus álarc mögé bújt Sátán

Az 1930-as években történt. Szüleim ifjú házasokként tettek tisztelgő látogatást egy magas rangú rokonnál, ahol a falon egy nagy Krisztus-festmény hívta fel magára a figyelmet. A Krisztus arcról félelmetes, nyugtalanító tekintet áradt szét a szobában. A vendéglátó felesége észrevette édesanyám képre szegezett fürkésző tekintetét és büszkén kezdett dicsekedni:

„Ez egy nagyon nevezetes kép. Spiritiszta szeánszon egy híres médium rögtönözve festette meg a megidézett Krisztust”. Döbbenetes történet, amely kézzel fogható bizonyítéka a Gonoszlélek aktív működésének, aki képes Krisztus külsejét is magára venni, hogy sokakat megtévesszen. De a gonosz tekintet a Krisztus-álarc mögül is kisugárzik és leleplezi őt.

  1. Úrnapján

Kesselyák Péter

  • 2 percnyi

Látogatás a Borromei Szent Károly Intézetben

1947 elején történt Szegeden, 11 éves voltam akkor. Édesanyám ferences harmadrendiként kapcsolatba került egy kedves, jámbor, szeretetre méltó alsóvárosi családdal, ahol két szép, egészséges kislány mellé egy elmebeteg kisfiú született harmadiknak. Nagy volt a szívfájdalom, de a kicsit nem lehetett otthon nevelni, beadták a Borromei Szent Károlyról elnevezett fogyatékos gondozó Intézetbe, ahol akkor még apácák gondozták a társadalom szerencsétlen, nyomorék, elesett és soha fel nem gyógyuló számkivetettjeit. A család sűrűn látogatta a kis Sanyikát, hogy néhány otthoni falattal, meg szeretettel kedveskedjenek neki a komor falak között, hátha sikerül egy-egy villanás erejéig örömet szerezniük ezzel.

Egy alkalommal édesanyámmal elkísértük őket az Intézetbe, ahol a kedves nővérek végig vezettek minket a kórtermeken. Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a rettenetes, sokkoló látványt. Legalább 50 beteget ápoltak, csecsemőtől a felnőtt korig, akiknek sötét éjszaka borult az értelmére. Legtöbbjük nem tűrte magán a ruhát, mezítelenül fetrengtek saját vizeletükben és ürülékükben, artikulálatlan hangokat adtak. Volt olyan, aki naphosszat ütemesen verte a fejét a falba. Sok közülük testileg is torzszülött, nyomorék volt, óriási vízfejjel és apró, csenevész végtagokkal. Egy dühöngő őrültet vasketrecben tartottak. Ordított és ki akart törni a ketrecből, akár az oroszlán az állatkertben.

Mivel nem voltam felkészítve rá, hogy mindezt hol helyezzem el az isteni gondviselés platformján, gondolataim tévútra jutottak. „Istenem, hálát adok neked, hogy én nem vagyok ilyen” – ezzel az önző gondolattal menekültem a látott borzalmak elől anélkül, hogy részvét ébredt volna bennem a szerencsétlenek iránt. Irtózattal gondoltam rá, hogy ez vajon büntetés-e azoknak, akik ide jutottak? Édesanyám és a nővérek azt sugallták tanulságként, hogy mindez az emberi bűn következménye, mert a legtöbb szerencsétlen ártatlanul a szülei bűnének az áldozata. (Sanyika ez alól persze nekem is kivételnek számított).

Elgondolkoztató, hogy a jó Istennek mi a célja ezeknek a szerencsétleneknek a földi létével. Sok közülük teljes szellemi sötétségben, öntudatlanul vegetál, talán még a felé irányuló szeretetet sem tudja érzékelni. Csak halála után, az Öröklét kapujában eszmélhet rá a lelke, hogy tudattalanul elviselt szenvedéseinek jutalmaként az üdvözültek közé fogadja őt Jézus. Céltalannak tűnő földi életük csupán rokonaik, ápolóik és tágabb emberi környezetük számára nyújt érdemszerzési lehetőséget és meghívást a gondoskodó szeretet gyakorlására.

Felmerül a kérdés, jó-e az, ha fiataljaink csak az élet napos oldalát láthatják és sohasem szembesülnek ezzel a sötét árnyoldalával? Szerintem az lenne a helyes, ha a keresztény fiatalok alapos lelki felkészítéssel kivétel nélkül bepillanthatnának a testi-lelki számkivetettek világába, mert ez érettebbé tehetné gondolkodásmódjukat, növelhetné szolidaritásukat és segítő készségüket az elesettek iránt, miközben jobban megbecsülnék, hogy egészséges létnek örvendhetnek, ami nem magától értetődő dolog mint a levegő, hanem az isteni Gondviselés ajándéka.

  1. húsvétján

Kesslyák Péter

  • 4 percnyi

A legkisebb táborlakó naplója – ALFA tábor

Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyáék csomagolnak és pakolnak nagy-nagy táskákba. Életem 5 hónapja alatt még nem is láttam ilyet, hogy anyu és apu mindent összegyűjt, behajtogat, még a kis kádamat is levitték valahová. Apu szerint üresen marad így utánunk a lakás, a táborban meg építhetünk egy újat. Még nem tudom, mi lehet ez a tábor, de anya szerint jó sokan lesznek ott az ismerősök és minden napra lesz jó kis programunk. Elindultunk az autóval, amiben nagyon szeretek utazni, de most még jobb volt, mert kereszt anyum ült be mellém. Sajnos nem tudtunk sokat játszani, mert úgy elálmosodtam és mire felébredtem már egy idegen helyen voltunk, de ahogy apa a kis hordozómban körbevitt, mégis csupa ismerős embert láttam. Nagyon szép, hosszú házban lett új otthonunk, jól éreztem magam a szobában, mert jó hideg volt, kint pedig nagyon meleg.
Kicsit tudtam csak pihenni a nagy utazás után, anya máris újra berakott a babakocsiba és mentünk a tábornyitó szentmisére. Ez is igazán furcsa volt, mert sehol nem láttam a kedvenc üvegablakaim és nem is Henrik atya beszélt nekünk. Egy fiatal pap bácsi volt, hirtelen apa sem ismerte fel, de anya odasúgta neki, hogy „tudod, ő Fejes Csabi, voltunk a szentelésén is”. Az evangéliumban egy gazdag bácsi kérdezte Jézust, mit csináljon, hogy jó legyen neki, erre Jézus kérte, hogy ossza szét a pénzét, de ez nem tetszett a bácsinak. A pap bácsi ezután megkérdezte, hogy kinek mi a kedvenc játéka és szerintünk Jézus mit gondol, jó-e, hogy vannak játékaink? Hozzám nem jött oda, pedig elmondtam volna neki, hogy én Zümit szeretem a legjobban, akit Bogi nénitől kaptam és biztos, hogy Jézus is szeretne vele jókat játszani, szóval én odaadnám. Ez a hely, ahol a mise volt fontos lehetett és jó nagy, mert ezután minden nap ott ettünk, imádkoztunk és játszottunk és minden gyerek és szülő is befért. Apropó játékok, hogy a felnőttek milyen furcsa dolgokat találtak ki! Első nap mindenki fel alá futkosott a faluban és kérdezgette a helyieket, hogy ki a legidősebb lakó, milyen a címerük, vagy hogyan hívják a patakot Somogydöröcskén. Még mi is sétáltunk a szép házikók között, hogy kiderítsük, melyik ház a legrégebbi. Egy másik nap pedig akadályversenyt csináltak, ahol meg kellett keresniük a magyar szenteket, és ha megtalálták őket, akkor mindenféle feladatot kaptak. Apukám volt Szent László király, kereszt anyum pedig Szent Erzsébet és aki eljutott hozzájuk, vagy keresztrejtvényt fejtett, vagy térképeket egészített ki vagy rajzolt. A gyerekeknek külön feladatok voltak, így senki sem unatkozott. A legizgalmasabb játék viszont szerintem a sportvetélkedő volt, nagyon élveztem nézni, amikor a családok szaladgáltak, például vízben úszó labdákért, amit hol kanálban vittek a célig, hol tálcán egyensúlyozva. A legnagyobb ujjongás akkor volt, amikor végül vizespoharat vittek a fejükön, ezt még Előd is megcsinálhatta, remélem legközelebb anya nekem is megengedi.

Napközben sem unatkoztunk, apa egy rejtélyes kurzusra ment, ami biztos nagyon izgalmas lehetett, mert egészen ebédig nem is került elő. Vajon mit csinálhattak ott? Anya is szerette volna megtudni, de apa azt mondta, hogy nem szabad róla beszélni és ez komoly dolog lehetett, mert apa igazán mindent el szokott mesélni anyának. Annyit mondott csak, hogy sokat énekeltek és a bűnbánatról is beszélgettek. Egyik nap kaptak egy halacskás medált is, ami Jézust jelképezi. Ez kicsit furcsa nekem, mert eddig azt mondták, hogy Jézus Isten báránya és hogyan lehet valakinek egyszerre hal és bárány a jele? (A hal a keresztény szimbolikában Jézus Krisztust jelenti, ami egy ógörög nyelvű szójáték következménye. Ugyanis a Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó szavak görög kezdőbetűinek összeolvasása (ιχθυς, ichthüsz) görögül „halat” jelent., szerk.) Mi anyával Riszterer Zsuzsihoz mentünk babás lelkigyakorlatra, ezt nagyon szerettem. Kiraktak sok nagy szőnyeget tele játékokkal és amíg a szülők beszélgettek, addig a gyerekek játszhattak. Én most még csak figyeltem őket, mert kicsi vagyok még a közös játékhoz. Így viszont tudtam figyelni miről beszélgetnek anyáék és igazán izgalmas dolgok kerültek elő. Sokszor volt szó rólunk gyerekekről, de az még érdekesebb volt, amikor magukról beszéltek, hogy milyen kis „bogaraik” vannak, vagy voltak, amíg ők is kicsik voltak, hogyan dolgozzák fel a gyászt vagy veszteségeket és hogyan kellene leegyszerűsíteni a mi életünket. Az utolsó napon is nagyot beszélgettek és elhatározták, hogy valamilyen módon szeretnék folytatni a babás lelkizést és majd keresik egymást ősztől. Remélem, hogy nem felejtik el, olyan jó volt hallgatni Riszterer Zsuzsit és utána anya is milyen sokat beszélgetett Margittal és Kingával, hogy mennyire szerették ezeket a délelőttöket és milyen jó, hogy a szervezők rájuk is gondoltak a programtervezéskor.

Kereszt anyumat sem láttam egész délelőtt, mert ő a nagy gyerekeknek csinált programokat és volt jó sok segítője. Azt mondta, szükség is volt rájuk, mert annyi gyerek volt és annyi izgalmas program. Métáztak, moziztak, sőt még kézműveskedtek is, meg valami táncot is tanultak, amit utolsó este megmutattak a felnőtteknek. Nem tudtam megnézni, pedig kíváncsi lettem volna rá, mert anyuék leraktak aludni, hogy tudjanak a társasjáték estre menni. Sajnos eljött az utolsó nap is, jött egy szerzetes pap bácsi és tartott nekünk záró szentmisét, utána már menni kellett haza. Nagyon fognak hiányozni a többiek, olyan jó volt, hogy akárhova mentünk anyával mindenki belenézet a babakocsimba és mosolygott rám és mindig valami izgalmas dolgot csináltak, amit jól megfigyeltem. Anya és apa is nagyon jól érezte magát, azt mondták, hogy igazi feltöltődés volt nekik a hét, a szervezőcsapat pedig szuper, mert gondoltak mindenre és mindenkire, senki sem maradt program nélkül. Remélem, hogy legközelebb is visznek magukkal, szeretnék én is játszani a többi kisgyerekkel, addigra megtanulom a gitáros énekeket is és majd én is énekelek.

Czikkely Zoárd (anyukája segítségével)

  • 2 percnyi

Lelki felkészülés az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra

  1. január-szeptember

Alacoque Szent Margitnak a XVII. században Jézus 12 ígéretet tett. A nagykilenceddel kapcsolatos ígéret így szól: „Szívem határtalan irgalmasságában megígérem neked, hogy Szívem mindenható szeretete megadja a végső bűnbánat kegyelmét mindazoknak, akik kilenc egymás utáni hónap első péntekjén megáldoznak. Nem halnak meg kegyelem nélkül, se a nekik szükséges szentségek vétele nélkül. Isteni Szívem biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”. Mit kell hát tenni? Kilenc egymás utáni első pénteken megáldozni. Mit jelent az, hogy Jézus Szíve „biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”? Aki elvégezte a nagykilencedet, megkapja a végső tökéletes bánat kegyelmét, ha másként nem megy, akkor az Úr gondoskodik arról, hogy a szükséges szentségekhez eljusson, tehát megkapja a feloldozást, a szent útravalót, a betegek kenetét. Ez az Úr Jézus legnagyobb biztatása, ami egy ember számára létezhet, hiszen az üdvösségünknél nincs fontosabb!” Az elsőpéntek megtartásának hagyományos formája a minden hónap első péntekén való szentáldozás, és ha szükséges, akkor szentgyónás elvégzése.

Jézus 12 ígérete azok javára, akik hittel szeretik, tisztelik és szolgálják az Ő isteni Szívét.

  1. Megadom nekik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket.
  2. Családjaiknak megadom a békét.
  3. Minden bánatukban megvigasztalom őket.
  4. Életükben és különösen haláluk óráján biztos menedékük leszek.
  5. Minden vállalkozásukat megáldom.
  6. A bűnösök szívemben megtalálják az irgalom forrását és vég nélküli tengerét.
  7. A lanyha lelkek buzgókká lesznek.
  8. A buzgó lelkek nagy tökéletességre jutnak.
  9. Megáldom a házakat, ahol Szívem képét kifüggesztik.
  10. Azoknak, akik a lelkek megmentésén dolgoznak, olyan erőt adok, hogy még a legmegrögzöttebb bűnösöket is megtérítik.
  11. Azok neveit, akik ezt az ájtatosságot terjesztik, szívembe írom, és onnan soha ki nem törlöm.
  12. Mindazok, akik kilenc egymás utáni hónap első péntekjén megáldoznak, azok nem halnak meg kegyelem nélkül, se a nekik szükséges szentségek vétele nélkül. Isteni Szívem biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”.

2020 januárjától 9 elsőpéntek van a szeptemberi kongresszusig. Arra hívjuk minden katolikus testvérünket, hogy végezzük el együtt a nagykilencedet, ezzel is felemelve szívünket és nemzetünket az Úrhoz. Kérjük a paptestvéreket, hogy hirdessék meg a nagykilencedet, és lehetőségük szerint álljanak rendelkezésre elsőpéntekenként a hívek gyóntatására, áldoztatására.

  • 2 percnyi

A „Lelkiőr” szolgálathoz kötődő élményeim

Két egymáshoz szorosan kapcsolódó, a „Lelkiőr” szolgálathoz kötődő élményem szeretném Veletek megosztani.

Még akkor kezdtem el ezt a szolgálatot, amikor csak péntekenként volt Szentségimádási lehetőség a templomban. Mivel mindig versenyfutásban vagyok az idővel, annak idején is úgy gondolkodtam, hogy ezzel a szolgálattal „két legyet ütök egy csapásra”: egyrészt fixen, heti rendszerességgel tudok egy órát a templomban, csendben eltölteni az Úrral, másrészt egy Istennek tetsző, a közösség számára is hasznos szolgálatot látok el.

Jártam is rendszeresen „őrködni” és imádkozni.

Aztán eljött a nyár, a szabadságok, utazások, a pihenés ideje és szeptember elejéig kértem egy pár hetes helyettesítést.

Amikor augusztus végén visszajöttem Budapestre, a munkahelyemen átgondoltam az előttem tornyosuló feladatokat, a rám váró munkamennyiséget, megkaptam a gyerekek iskolai órarendjét, az edzésbeosztásokat, sportprogramok listáját, és ehhez hozzáillesztettem az egyéb családi és közösségi programokat, úgy döntöttem ez a szolgálat idén nem fér bele az időmbe... Jeleztem is döntésem és kértem Zsuzsit, a szolgálat koordinátorát, hogy keressen az időpontomra mást.

Amint ezt a döntést meghoztam, a Szentlélek elkezdett dolgozni.???? Folyamatosan jöttek a gondolatok, hogy ez így mégsem helyes. Ki az első az én életemben? Mi a helyes sorrend? Mivel kellene időt tölteni? És így tovább. Egy átforgolódott éjszaka után felébredve tudtam mit kell tennem. Beszéltem Zsuzsival és mondtam, hogy mégis folytatom szeptembertől a szolgálatot, ne adja át az időpontom másnak.

Eljött az első alkalom, leültem a már megszokott padba az Úr elé.

Amint megérkeztem, elcsendesedtem és megéreztem az Úr jelenlétét, rájöttem mekkora hibát akartam elkövetni azzal, hogy le akartam mondani ezekről az alkalmakról. Már az első percekben béke és nyugalom árasztott el. Kértem Jézust bocsássa meg, hogy nem jól gondolkodtam, hogy nemet akartam mondani neki. És ahogy ott ültem és figyeltem az Úrra, olyan boldogság és öröm fogott el, hogy peregni kezdtek az örömkönnyek az arcomon. Vágni lehetett a szeretetet. Isten nemhogy nem haragudott rám, hanem átölelt végtelen szeretetével. Megtanította, hogy ha igent mondunk a hívására, számunkra elképzelhetetlen ajándékokat tartogat számunkra.

És ez még nem minden.

Azt tudtam, hogy jól tettem, hogy vállaltam a szolgálatot, de azért aggódtam kicsit, hogy hogyan fogom elvégezni a dolgaimat, ha pénteken csak 11 után érek be a munkahelyemre… Hogyan fogok a munkával végezi, munka után még bevásárolni, előkészülni a hétvégére, odaérni a kislányomért, stb. (A szombat nálunk legtöbbször valamilyen sporttevékenységgel vagy versennyel telik, ráadásul építkezünk is éppen, így a nyugodt és munkamentes vasárnap érdekében muszáj előredolgozni..;-)

Most nem sorolom fel, hogy hogyan alakulnak a pénteki napjaim azóta, de az Úr mindenről gondoskodik.:) Reggel 7 és 10 között annyi mindent meg tudok csinálni, hogy szinte nem marad feladat délutánra.:) Mostanában inkább azon izgulok, hogy tudjak menni szentségimádásra, hogy jól alakuljon a hétvége. ????

Hálás vagyok ezért a szolgálati lehetőségért az egyházközösségnek, mert lehetőségem volt általa még jobban megtapasztalni Isten hatalmas szeretetét és azt, hogy az Istenre szánt idő azért is értékes, mert az Úr duplán adja azt vissza nekünk.

Ezért ha kevés az időtök, vállaljatok szolgálatot! ????

Isten Velünk!

Szilvia

  • 9 percnyi

Lengyelországi ifjúsági zarándoklat

(Ószandec-Krakkó-Zakopane, 2024. február 9-10-11.)

A 2023-as év decembere számomra- és családunk számára az egyik legintenzívebb, leggyorsabban pörgő hónap volt, tele feladattal, készüléssel, izgalommal. December 20-án adta le a plébániánk az anyagát a „Sasfiókák[1]” pályázatra. Ez volt a pályázati leadás végső határnapja. A pályázat sikeres leadásához nagyon kellett az is, hogy 20-án „ott és akkor” azaz a plébánián éppen jelen legyen Zoli atya, aki irgalmas szeretetével segített a pályázati dokumentumok hitelesítésében, hogy azt még aznap el lehessen küldeni. A Szentlélek működött…, emberileg már teljesen kétségbe estem, hogy nem tudjuk időben elküldeni a dokumentációt. Ez Isten kegyelméből sikerült. Családunk de facto 21-étől tudott igazán a karácsonyi gyakorlati készületekre koncentrálni, persze lélekben adventtől már készültünk Jézus szívünkben való megszületésére, de . Január 25-én érkezett meg az üzenet, hogy plébániánk teljes összegében elnyerte a „Sasfiókák” pályázat keretében az általa megjelölt összeget, hogy egy 3 napos ifjúsági zarándoklatra mehessen Lengyelországba. Kirázott a hideg, amikor olvastam az emailt, és kicsit könnyeztem is, és Isten felé elöntötte a hála a szívemet… hogy mennyire szeret minket…, hogy napról napra azon van, hogy megajándékozzon minket.

Ifjúsági hittanosaink idősebb csoportjának lengyelországi zarándoklata teljes mértékben a Wacław Felczak[2] Alapítvány[3] anyagi támogatásával valósult meg. Ez a 2016-ban létesült alapítvány a magyar-lengyel barátság, a két nemzet közti kapcsolatok megőrzése,elmélyítése céljából jött létre és számos különböző pályázatot hirdet meg évente több alkalommal, hogy ösztönözze az ifjúsági és szakmai kapcsolatok születését és megmaradását, és ápolja a két nemzet közti kulturális örökséget.

A három napos program során két napon egy kedves lengyel közösség volt a „fogadó közösségünk”. Lelki vezetőjük Wojciech Mleczko CR rezurrekcionista szerzetespap volt. A rezurrekcionista szerzeteskongregációját[4] (A Feltámadás Kongregációja/The Congregation of the Resurrection) egy világi, katolikus hitéhez visszatért személy, a 19. századi párizsi lengyel emigráció egyik legjelentősebb apostola, Isten Szolgája Bogdan Jański alapította, aki jó barátja volt a híres lengyel költőnek, Adam Mickiewicznek.

Mielőtt Ószandecbe értünk, Abigél beszélt nekünk Árpád-házi Szent Kinga életéről, aki IV. Béla szent életű leánya volt (Margit és Jolán mellett), és a Piast-házból való Szemérmetes Boleszláv feleségeként Lengyelország királynője lett, házasságukban megőrizték a tisztaság erényét. Ószandecbe délután érkeztünk meg, és a gyönyörű székelykapun átvonulva meglátogattuk Szent Kinga kegytemplomát, ahol csontereklyéje is található. Kissé kaotikus volt a látogatás kezdete, mert azt kicsit vártam volna, hogy kijöjjön elénk a templom elé a klarissza nővér, akivel már négyszer egyeztettem telefonon, de végül bejutottunk a kegytemplomba és a múzeumba is. A 14. századi kegytemplomban Kristóf atya vezetett nekünk imát, és Szent Kinga közbenjárását kérhettük. A Szent Kinga által alapított klarissza kolostor udvarán megkoszorúztuk Szent Kinga szobrát, majd megtekintettük a Szent Kinga Házat, mely (lengyel-magyar közös) szentünk tiszteletére lett berendezve, és megannyi képi - és egyéb ábrázolást őriz a házasságában is tisztaságát megőrző, kolostoralapító, egyházat támogató, Wieliczkában sóbányát alapító szent királynő tetteiről. Ószandecből Krakkóba érve szállásunkat (Nawojka Kollégium) negyed 6-kor foglaltuk el, 18.00 órára kollégiumi szállásunk konferenciatermébe vártuk a lengyel Galilea lelkiség krakkói fiataljait és lelki vezetőjüket az első közös programra. Először egy-egy fiatalunk bemutatta saját közösségét a másik nációnak, majd integrációs-ismerkedő feladatok, játékok révén valóban kicsit megismertük egymást. Nagyon ügyesen vezették Abigélék ezeket a játékokat, és felbuzdulva egy-egy játékot a lengyelek is vezettek;mindenki szívvel – lélekkel beletette magát ezekbe a játékokba és közös zenei produkciókba is. Teljesen spontán ötletből fakadóan mi magyarok csángó-magyar táncot is tanítottunk a lengyeleknek, a lengyel csapat pedig polonézt tanított nekünk, ami további vidám pillanatokat szerzet. Ezt a programot a szállásunk klubjában egy közös lengyel-magyar vacsora követte. Majd egy esti séta keretében Szent Kingának a Krakkói Bányászati Akadémia homlokzatának tetejét ékesítő szobránál, valamint az ulica Łobzowksa mentén található Szent Hedvig lábnyomát őrző emléknél Wojciech Mleczko CR atya felelevenítette a két női szent erényeit, és a Szent Hedvig lábnyomához kapcsolt legendát. A rezurrekcioisták Łobzowksa utcai templomába tértünk be közös esti imádságra, melynek vezérgondolatát a templombelső felirata „Ubi spiritus Domini, ibi libertas” adta: merjük-e az életünket a Szentlélekre bízni, hogy valóban szabadok lehessünk? Gyakran tapasztalom,hogy görcsösen csakis én akarom irányítani az életemet, nem engedve teret a Teremtő akaratának; ezért is érintett meg ez a gondolat. Ezt követően a két csapat elsétált Krakkó esti fényekben tündöklő főterére, Wojtek atya beszélt még a Kosciól Mariacki - templomról, és páran Wojtek atya jóvoltából még körbe is kocsikázhattak a főtéren.

Szombati napunkon délelőtt egy városi sétát tettünk, megtekintve a Barbakant, átvonulva a Szent Flórián kapun, megcsodálva a Posztócsarnok épületét, és megismerve a Kościól Mariacki tornyából megszólaló kürt dallamához (hejnał) kötődő tatár támadás elbeszélését. A Sukiennica épületen található Fekete Madonna képmására tekintve elénk idéződött a svéd hódítások idején a pálos kolostort védők maroknyi lengyel sereg a Szűzanya oltalma alatt kivívott, csodás győzelmet, II. János Kázmér országfelajánlása a Szűzanyának, majd a Fekete Madonna későbbi csodás oltalmazó segítsége III. Sobieski János uralkodása idején,a rettegett Kara Musztafa 1683-as Bécs elleni török támadásakor.Kis csapatunk látogatást tett a középkori Krakkó életét bemutató Rynek Underground Múzeumba (Muzeum Podziemia Rynku w Krakowie), mely interaktív elemekkel, megragadó hangeffektekkel és számos vizuális élménnyel tárta elénk a második lengyel főváros történetét, mesterségeit, egyházi, kereskedelmi és politikai jelentőségét. Nagy időbeli csúszással ebédeltünk meg, s egy rövid szabadprogram után már sajnos nem jutott idő, hogy a Wawel-székesegyházat és a királysírokat csoportosan belülről megtekintsük. A Wawelben a székesegyház mellett láthattuk a középkori királyi rezidenciát és belső udvarát, majd elénk tárult a Visztula gyönyörű látványa, melyet később a part közeléből is megtekintettünk, ahol megláttuk a tűzokádó sárkány szobrát és megismertük a sárkányról szóló mondát is.
17 órára már várt minket a lengyel Galilea ifjúsági közösség szerzetespapja: Wojciech Mleczko CR és fiataljai, akik további lublini és krakkói fiatalokkal egészültek ki. Egy lengyel-magyar közös részvételű szentmisén vehettünk részt a Feltámadás Kongregációjának krakkói képzési centrumában. A lengyel atya örömmel fogadta Kristóf atya és fiataljaink (Berni és Julcsi) szentmise szolgálatban való részvételi szándékát; a szentmisén Kristóf atya magyarul énekelte ünnepélyesen a zsoltárokat és magyarul olvasta fel az evangéliumot; az ezt megelőző olvasmány (Julcsi) és alleluja (Berni) is magyarul hangzott el. Ebben abszolút tetten érhető volt számomra a lengyelek irántunk való előzékenysége, tisztelete és baráti hozzáállása. Olyan büszkék voltunk mindhármukra! Egy ismeretlen helyen, részben nem is magyar közösség előtt ilyen szépen, bátran olvasni, és ilyen gyönyörűen énekelni! Kristóf atya az egész szentmisén nagyon ügyesen celebrált. A homíliában a főcelebráns, Wojtek atya a csodálatos kenyérszaporítás egy rendkívül szép motívumát domborította ki. Jézus a több ezres tömeg előtt, a tanácstalan apostoloktól nem azt kérdezte, hogy mennyi étel hiányzik még, hanem azt, hogy mi az, amijük van. A szerény öt kenyér és két hal Jézus ereje, és az apostolok közreműködése révén mégis elegendőnek bizonyult, sőt… Istennek elég az, amink van…az a szerény, kevéske is, amivel mi rendelkezünk… csak hinnünk kell; és a mi kis „semminkből” Isten képes valódi csodát tenni. Engem ezek a gondolatok olyan mélyen megérintettek, hogy könnyes lett a szemem, mert nagyon éreztem saját kicsinységemet, s ugyanakkor a minket szerető Úr Jézus hatalmas, csodatevő voltát, aki teljesen máshogy gondolkodik, értékel, teljesen más pedagógiával tanít, mint mi emberek. A dicsőítés egy számunkra talán szokatlan, mégis gyönyörű nyelve mutatkozott meg a szentmise kezdőéneke alatt, ahol pár lengyel fiatal zászlózással fejezte ki Isten iránti szeretetét. A szentmisén a krakkói Galilea ifjúsági közösség gitáros zenekara szolgált, lengyel nyelvű énekek hangoztak el, melyekből élő hit és odaadó lelkesedés áradt. Így egy háromnyelvű szentmise részesei lehettünk. Rendkívül felemelő volt. És még ott maradtunk a lengyel fiatalokkal a templomban kicsit közösen énekelni, mert jó volt Isten közelségében maradni kicsit, és Őt dicsőíteni.
A szentmise után közös lengyel-magyar vacsorán vettünk részt a rezurrekcionisták refektóriumában, melyet kedves beszélgetések gazdagítottak. Nem volt olyan magyar/lengyel fiatal, aki ne beszélt volna lengyel/magyar asztaltársával. A csodafinom vacsora után a képzési központ konferenciatermében egy beszélgetésre került sor. A mi fiataljaink is beszéltek a hittanos alkalmakról és a plébániáról, a Galilea lelkiség fiataljai elmondták közösségük szolgálatát, misszióját, sikereit, ugyanakkor kihívásait is. A lengyel közösség beszélt a rezurrekcionisták rendalapítójáról, a Galilea lelkiségük jellegzetességéről, hazai programjaikról, imaalkalmaik tartalmáról és gyakoriságáról,evangelizációjukról, ukrajnai missziós szolgálatukról. Erről kis videókat is láthattunk. Tanulságos volt megtudni, mit látnak ők „másnak/újszerűnek” a mi szentmiséinkről, és mit látunk mi „másnak/újszerűnek” az ő szentmiséikben. Meglepetéssel készültünk a minket oly nagy szeretettel fogadó lengyel atya és fiataljai számára: csoportunk elmondta a „lengyel magyar két jó barát” mondás hosszabb verzióját lengyelül, és elénekeltük lengyelül Artur Kaszowski „W Tobie jest światło” egyházi énekét. Ennek lengyel barátaink nagyon megörültek. Ők is elmondták magyar nyelven az ismert mondást, ami pedig minket töltött el melegséggel. Végül egy kis szerény, hungarikumokat is tartalmazó ajándékkal kedveskedtünk a minket fogadó atyának és lengyel fiataljainak, miközben elénekeltük az „Áldjon meg téged az Úr” kezdetű éneket. A lengyel közösség fiataljai is megáldottak minket ismert áldó énekükkel, igazi karizmatikus lelkiséggel. Szeretet, kedvesség sugárzott mindenkiből. Megérintő volt számomra látni, hogy buszsofőrünk is megkönnyezte a lengyelek áldó énekét. Végül elbúcsúztunk egymástól, de egy olyan kaput is kitártunk, hogy mi is örömmel fogadnánk a lengyel közösséget látogatását nálunk, Budapesten.

Vasárnap a kapucinusok templomában vettünk részt szentmisén. Kristóf atya ezen a szentmisén is gyönyörűen szolgált. Őt és minket is meglepett, hogy a 8 órai szentmise kezdetén a bevonuláskor 6-8 felszentelt pap, és 8-10 kapucinus testvér (többségükben 20-as, 30-as éveikben járó testvér) vonult az oltárhoz, ami nagyon ünnepélyessé tette a szentmisét. Hagyományos, orgonás szentmisén vettünk részt, és a szentmise során tanúi lehettünk akolitussá és lektorrá szentelésnek is. És felismertük a Jézus, életem, erőm, békém éneket is. Az utolsó napon a reggeli szentmise után a szállásra visszatérve megreggeliztünk, majd útnak indultunk Zakopanéba. Eredeti terv egy hosszabb (1-2 órás) kirándulás és szánkózás volt, de már nagyon megolvadt a hó, és a lengyel síszünet kezdete olyan mértékben lassította az odajutást, hogy arra jutott csupán az időnkből, hogy Gubalówka hegycsúcsát meglátogassuk (sikló felvonóval), ahonnan gyönyörűen látszódtak a borongós idő ellenére is a Magas-Tátra vonulatai. Ott ebédeltünk meg. Onnan pedig utaztunk egyenesen haza.
A hazautunk is vidám, fiatalos volt. És amikor hazaértünk, felemelően szép volt Kristóf atya vezetésével az albertfalvi templomban hálát adni és imádkozni a szentségi Jézus közvetlen közelségében mind azért a sok földi és lelki ajándékért, amivel az Úr minket megajándékozott.

Hálával tartozom a minket mindig a tenyerén hordozó Istennek, aki gondoskodik, aki igazi szabadságot ad, aki a feltámadás örömhírével bátorít, aki a kapcsolatokban és kapcsolatok által is szeret minket, aki a mi egyszerű, önmagában kevés voltunkat is képes felhasználni, hogy ezek révén csodát tegyen. Hálás vagyok férjemnek, Andornak, aki szívében szeretettel maradt otthon egyedül gyermekeinkkel három napra, gondoskodva róluk, amíg én távol voltam. Nagy köszönet Miks Iminek és Kristóf atyának, akik a három nap alatt (is) szuper ifi vezetőknek bizonyultak, lelkességük, spontaneitásuk, humoruk, fiatal(os)ságuk, segítőkészségük fantasztikusan hatott. És nagy köszönet Miks-Nagy Tündinek, aki elengedte Imit, és egyedül volt otthon a négy kislánnyal. És köszönet Csáky Gergőnek, aki nagyon jó sofőrünk volt. Hálás vagyok továbbá, hogy Julcsit, Abigélt, Lucát, Borit, Bernit és Borit, Lucát; továbbá Marcit, Tamást,Zsombort és Zsoltit megismerhettem és, hogy Esztert (akit már ismertem) még jobban – olyan jóra való, derék fiatalok Mind! Hálás vagyok Henrik atyának, aki mindenben támogatott minket, Henrik és Zoli atyáinknak, hogy imáikkal kísérték utunkat. Hálás vagyok Selmeciné Szalay Dórának, akinek a lelkiismeretes szakmai munkája nélkül nem mennének a pályázati utómunkák és az elszámolás. Nagyon köszönjük Móder Attilának és Ágh Pannának a szorgalmas munkáját, így plébániánk weboldalán a Galériában és plébániánk Facebook oldalán is megtekinthetők a lengyelországi ifjúsági zarándoklat képei.
(Magony-Biró Kata)

[1] Így nevezték 1919-1921-es Kelet-Galícia hovatartozásáért vívott lengyel-ukrán konfliktusban azokat az ifjú lengyel önkéntes harcosokat, akik mindent megtettek azért, hogy Kelet-Galícia és Lviv (Lemberg) / lengyel nevén Lwów a lengyeleké maradhasson. A II. világháború után azonban Lwów és Kelet-Galícia elveszett Lengyelország számára, cserébe nyugati területekkel gazdagodott az ország.

[2] Wacław Felczak (1916-1993): történész, egyetemi tanár, a 20. századi lengyel-magyar kapcsolatok nagy alakja, a Eötvös Kollégium egykori diákja, majd előadója; a II. világháború alatt megszállt Lengyelország földalatti mozgalmának támogatója, akit rendkívül érdekelt a magyar történelem; monográfiát is írt Magyarország történetéről.

[3] A Wacław Felczak Alapítvány feladataa magyar–lengyel barátság és együttműködés további elmélyítése, a magyar és a lengyel nemzet közötti barátság kulturális örökségének megőrzése, megismertetése és terjesztése, nemzedékek közötti átörökítése.Ennek érdekében olyan közfeladatot lát el, amely a magyar–lengyel fiatalok és szakemberek közötti kapcsolatépítést ösztönző tevékenységet pályázatok kiírásával és programszervezéssel támogatja. (2017. évi CLXVI. törvény a Wacław Felczak Alapítványról a magyar Közlöny 2017. november 23-i számában. Vö: https://wfa.hu/az-alapitvanyrol ).

[4] A Feltámadás Kongregációja pápai jogú papi kongregáció, melynek fogadalmas szerzetesei, állandó diakónusai, felszentelt papjai két rítusban (bizánci és római) szolgálnak a világ minden táján. Női águk is megalakult (Feltámadás Nővérei).A kongregáció rendkívül sokat tett a 19. században kivándorló lengyelség nemzeti és vallási identitásának megőrzésében, és a keleti és nyugati kereszténység határán a keleti rítusú katolicizmus életben tartásában; számos iskolát, és internátust hoztak létre az Egyesült Államokban, papképző szemináriumot, internátust, elemi iskolákat Bulgáriában, novíciátust és internátust Lvivben (Lemberg/Lwów). Ők élesztették újjá a lengyelek újkori nemzeti kollégiumát (Pontificio Collegio Polacco) 1866-ban, melyet a rend vezetett 1866-tól a második világháborúig.

  • 5 percnyi

A magasságok szerelmese - Interjú Schmotzer Kristóf atyával

Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi, szerzetesi hivatást választó tagjaival beszélgettünk felszentelésük alkalmából. Idén tovább bővül az interjúalanyok köre: Schmotzer Kristóf atya ünnepli velünk újmiséjét, vele beszélgettem hivatásról, lendületről és a magasságokról.Az interjú rendhagyó módon készült: mikor Kristóf atya eljött hozzánk látogatóba, gyermekeim közölték, hogy ők is odaülnek a beszélgetéshez, sőt az unokatestvérek is átjöttek, hogy ott legyenek. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert Albertfalván már megszokott látvány, hogy ahol csak megjelenik, rögtön egy csapatnyi fiatal zsongja körül. Ez az este az érettségi vizsgákat megelőző hétvégén volt. Kristóf atya fontosnak tartotta, hogy készítsünk egy inspiráló videót a végzősöknek, amit megküldött az ifi hittancsoportnak. Reméljük, hogy – ha még csak hajszálnyival is – ezzel is hozzájárultunk a vizsgák sikeréhez.

Kedves Kristóf! Kérlek, mesélj családodról, gyermekkorodról! A neved alapján azt gondolnám, hogy tősgyökeres budakeszi sváb családból származol.

Budakeszin születtem, de a szüleim nem odavalósiak. A kilencvenes években települtek csak a városba. Apukám ősei cipszerek – felvidéki szászok – voltak, de felmenőim között a Kárpát-medence mindenféle nemzetiségei megtalálhatóak. Német nemzetiségi osztályba jártam, ahol német nyelvet, néptáncot tanultunk. 1997. november 20-án születtem. Van egy bátyám és egy nővérem. Ők már családos emberek, hat unokaöcsém és unokahúgom van. Általános iskola után a budakeszi Prohászka Ottokár Gimnáziumba jártam. Az iskola mellett főleg cserkészkedtem és néptáncoltam. Valójában egy közösség volt az iskola, a cserkészet és a ministránsok. A néptánc más volt. A Csillagszemű Táncegyüttesben táncoltam sok éven keresztül.

Hogyan indultál meg a papság útján?
Fogalmam sincs. Mindig is vonzódtam a Szenthez, a misztériumhoz; szerettem látni, mi történik a misén. Sőt olyan is volt, hogy papnak öltöztem óvodai farsangon. Ugyanakkor sokminden másnak is beöltöztem. Ezek akár jelek is lehetnek, vagy csupán véletlenek. Számomra nincs jelentősége. Informatikából érettségiztem. Aztán érettségi után két évvel a szombat esti szentmisékre jártam, ahol ministráltam. Amikor szentmisén vettem részt, és áldoztam, akkor éreztem azt, hogy jól vagyok, otthon érzem magam. Az oltár mellett ministrálva vetődött fel bennem, hogy mi lenne, ha én mondanám ki a szent szavakat, mi lenne, ha én tartanám a misét. Egyre erősebb lett bennem ez a gondolat. Mondtam Kristóf atyának, plébánosomnak, hogy mit érzek. Kristóf atyával – azóta elhunyt, Isten nyugosztalja – nem voltam mindig egy hullámhosszon, de nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy kulcshelyzetekben mindig a Szentlélek szólt belőle és ő teljesen ráhagyatkozott. Azt javasolta, hogy menjek hivatástisztázó lelkigyakorlatra. Elmentem a jezsuitákhoz, a Manréza Lelkigyakorlatos Házba. Még sosem voltam ilyen lelkigyakorlaton. Teljes csend volt, telefont sem lehetett használni. Kezdetben nagyon zavart az egész helyzet. Vártam valami jelzést, de nem kaptam. A lelkigyakorlat végén már teljes lelkemből kértem valami választ, amit akkor megkaptam. Egy bizonyosságérzést, ami tudom, hogy nem belőlem fakadt. Az Úr azt mondta, hogy felajánlja nekem a papságot, amit nem vagyok köteles elfogadni. Szabadon mondhatok nemet is, ugyanúgy fog szeretni, semmi hátrányom nem származhat belőle. Több utat ajánl fel nekem, ebből a papság a legcsodálatosabb, de én döntöm el, hogy melyiket választom. Amint megértettem, hogy a papság nem valamiféle kötelezettség vagy előírás az Úr részéről, hanem egy lehetőség, amire szabadon mondhatok nemet, rögtön döntöttem: teljes szívemből igent mondtam rá! Ezután jelentkeztem a szemináriumba. Azóta rájöttem, hogy nemcsak egyszer kellett igent mondanom, hanem minden áldott nap ezt kell tennem.

Innen már sima volt az út a szentelésig?
Azt azért nem mondanám! A szeminárium kezdetéig volt még egy fél évem, amit ki akartam használni. A neten találtam egy ausztriai munkát: pincért kerestek egy termálhotelbe. Elvállaltam. Ott valahogy eltávolodtam a hivatástól: nem éltem mély lelki életet, szentmisére is rendszer- telenül jártam, sőt még udvarolni is kezdtem. Tervezetten otthagytam az egészet és elmentem a szemináriumba. Őszintén szólva nem is nagyon voltam tisztában vele, hogy mire mondtam igent, de nem is volt fontos. Az Úr hívása miatt jöttem, ennek a hívásnak a lendülete vitt be Esztergomba. Ott pedig, a képzés elején részt vettem egy nagyon tartalmas lelkigyakorlaton és életgyónáson. Rendkívül mély, megrendítő élmény volt, úgy érzem, ekkor tértem meg igazán. A szemináriumban volt pár furcsa ember is, ők hamar lemorzsolódtak.

Akik maradtak, azok közül sokan nagyszerű barátaim lettek. Ekkor volt a Covid-járvány, kétszer is hazaküldtek minket. Olyan is volt, hogy nagyon el voltunk keseredve a bezártság miatt. Ebben az időben találtuk ki, hogy sört főzünk. Nagyon jó szórakozás volt! A járvány sokszor próbára tette az engedelmességemet, de minden nehéz helyzetben azt éreztem, hogy ott van velem az Úr és fogja a kezemet.

Milyen tanáraid voltak? Mi érdekel leginkább a teológiában?
Ádám Miklós biblikum óráit szeretném kiemelni, nagy hatással voltak rám! A szakdolgozatomat szentségtanból írtam, témája a nők szerepe az egyházban. Ez olyan szempontból volt hálás téma, hogy sok forrást sikerült találnom hozzá, ami egy szakdolgozat témájának kiválasztása ese- tén fontos szempont. Bár ez is fontos téma, de engem inkább a lelkiségi kérdések foglalkoztatnak, csak ezeket nehéz jól megragadni.

Mi lesz a papi jelmondatod?
„Ne félj, mert veled vagyok!” Ez az Úr válasza a diakónusi jelmondatomra, ami az én döntésem: „Az Úr házában lakom egész életemben!” A diakonátus nagyon érdekes számomra: csodálatos érzés az, hogy már fel vagyok szentelve, már elköteleződtem az Úr mellett. Másrészt viszont sokszor nehéz úgy állni az oltárnál, hogy minden vágyam az, hogy én mutathas- sam be a legszentebb áldozatot, de még nem tehetem.

A lelki magasságok mellett a természet magasságaiért is rajongsz…
A hegyekre gondolsz? Nagyon szeretem a hegyeket, főleg a magashegységeket. Nem tudom, honnét jön a dolog, de azt tudom, hogy mikor kezdődött: középiskolai fizikatanárom sokszor vitt minket túrázni. Egyszer a Fátrába mentünk, többnapos túrára, bivakoltunk. Éppen hajnalodott, amikor felkeltünk. A felkelő nap sugarai csodálatos fénnyel árasztották el a magas hegyeket. Körülöttünk mindenhol áfonya nőtt, falatozni kezdtünk. Minden idilli, tökéletes volt. Azóta rajongok a hegyekért. Állítólag van egy embertípus, amelyik rá van kattanva a hegyekre. Én is ilyen vagyok. Ha csak tehetem, a Tátrába vagy az Alpokba megyek kirándulni, vagy kerékpározni, síelni. Idén nyáron is gleccsertúrát tervezek az Alpokban.

Szeretsz Albertfalván lenni? Mi tetszik neked nálunk leginkább?

Nagyon szeretem Albertfalvát, ezt az élő, zsongó közösséget! Nagyon örülök, hogy aktív részese lehetek a plébánia életének, részt vehetek mindenben, különösen az ifi hittancsoport szervezésében. Sokat jelent számomra. Azt is nagyra tartom, hogy van egy kápolna a plébánián, együtt lakunk az Úrral, bármikor bemehetünk hozzá imádkozni.

Milyen pap leszel?
Már mondtam, miséken is hirdettem: én boldog pap szeretnék lenni! Nem csak „megmaradni” szeretnék a papságban, hanem boldogan szeretném megélni ezt a nagyszerű hivatást. Az Úr mindent megad ehhez nekem, de biztos, hogy lesznek kihívások, nehezebb pillanatok, amikben a segítségetekre, imáitokra szorulok. Ezért azt kérem, hogy imádkozzatok a papságomért, hivatásom boldogságáért. Ne csak értem, hanem az összes papért! Minél több ember imádkozik egy célért, annál inkább teljesül. Imádkozzatok a papság boldogságáért!

Kedves Kristóf! Az egész albertfalvi közösség nevében is kívánom, hogy papságod minden pillanata boldog legyen! Imádkozunk érted!

Bene Lajos

  • 1 percnyi

Mahunka Imre szobor koszorúzás

Kedves Albertfalviak !

A Szent Mihály napi búcsú vasárnap reggelén megkoszorúzzuk Mahunka Imre szobrát. Mindig kevesen vagyunk ott ilyenkor. Miért ? Azért mert nem tartjuk fontosnak ? Valószínű. Pedig ebbe a templomba azért tudunk járni, mert túlnyomó részt az ő nagylelkű adományából épült fel. Igen komoly pénzről beszélünk. Ma egy kisebb középület tatarozására vagy egy közepes felújításra az önkormányzathoz szaladnak , vagy valami igen pénzes alapítványhoz. Mahunka Imre meg odaadta vagyona nagy részét az Isten házára! Nem olyan természetes ez, higgyük el, és ezt lusták vagyunk évenként egyszer megköszönni?

Erdős Attila atya, régebbi káplánunk egyszer, kissé dörgő hangon kifejtette a mise végén a hirdetések felolvasása közben nagyjából ugyan ezt. Annyit tett még hozzá, „ hogy ez a legkevesebb amivel tartozunk Mahunka Imrének , mi albertfalviak, hogy hálából elmegyünk a koszorúzásra, hiszen neki köszönhetjük azt, hogy van templomunk.” Elszégyelltem magam, mert igaza volt neki, maximálisan! Azóta minden alkalommal ott vagyok.

És most még azt tenném hozzá, hogy ez elsődlegesen a régi híveknek kötelessége, az újabban idejáró kedves testvéreknek pedig lehetőség az idetartozásra és köszönetre.

Szeretettel és hálával jöjjünk el tehát minél többen a koszorúzásra !

Köszönettel !

Fejes Imre

  • 1 percnyi

Mártaként érkezem...

Mikor tavaly elkezdtem /elkezdtük Gáspárral a szolgálatot, csak azt tudtuk, hogy szeretnénk. Az első alkalom nehéz volt. A második is. Több szentségimádáson tapasztaltam mások majdhogynem katartikus élményét, ami nekem nem volt meg, alkalmatlannak (?) éreztem magam.

Aztán rátaláltam vagy rám talált egy előadássorozat a youtube-on, A szentségimádás iskolája. Minden alkalom előtti este meghallgattam, megnéztem egy részt, így készültem. Ezzel egy időben mondta nekem valaki, nem baj, ha nem érzel semmit, a kegyelem kiárad.

Azóta itt vagyok, "javíthatatlan" Mártaként érkezem, és mindig ajándékkal távozom: nyugalommal, jó tanáccsal, ötletekkel, az elfogadás és az elfogadottság érzésével. Az előadássorozatot tartó atya mondta, hogy az ötletei nagy része szentségimádás alatt születik, célszerű papírt és tollat vinni magunkkal, nehogy elfelejtsük. Akkor viccesen hangzott, de már én is jegyzetelésre készen érkezem. Mert bár itt egy órára Mária lehetek, valahol javíthatatlanul Márta vagyok.:-)

Kolláth Adrienn

  • 2 percnyi

Megemlékezés Keglevich István atya sírjánál

Magyarok Nagyasszonya vasárnapján, október 8-án, kilátogattunk Keglevich István / Kegló / atya sírjához, a Rákoskeresztúri Új Köztemetőbe. Még sosem voltunk kint a sírnál 2000 óta, amióta Jézus magához hívta, eme hűséges és sokat szenvedett szolgáját.

Úgy voltam vele, hogy annyian leszünk amennyien! Az Alfa Hírek levelező listára lett felrakva és telefonos meghívások alapján hirdettem meg. Már másnap reagáltak rá. Nagyon meglepődtem és megörültem, hogy a Keglevich atya legrégebbi kelenföldi közösségéből jár ide templomba valaki, aki most nagyon örül ennek a "hiánypótló programnak". Természetesen eljött. Kedves volt számunkra egy házaspár jelzése és eljövetele, akiknél a feleség egyszer látta csak a Keglevich atyát, akkor is amint éppen a Vegyész utca sarkán az akkor még ABC üzlet üvegét tisztította. A férje szinte csak látásból ismerte az atyát, de az iránta érzett tisztelet hozta ki őket. Egy anyuka aki Németországban él, de éppen itthon volt, és mivel tudott a programról egy szál virággal és hatalmas mosollyal termett köztünk a temető főbejáratánál. Végül is többen voltunk mint gondoltam. Amíg vártuk a többieket a bejáratnál, történeteket, storykat meséltünk a Kegló-s időkből. Nagyon hamar érezhettük , hogy egy családból valók vagyunk, tök mindegy, hogy ki kicsoda.A sír nagyon szépen karban van tartva és a nemzetiszínű szalag sem hiányozhat róla. Egyikünk nagyon szép virágkosarat csinált és azt tette a sírkőre.

Rövid méltatás után egy tized rózsafűzért imádkoztunk István atyáért, majd néven neveztük azokat, akik már nincsenek közöttünk ,mert már odaát vannak (Füstös Mária, Labundy Gábor, Törőcsik Irén, Burger Péter, Csöndör Gyuri, Riszterer Ödön és sokak által ismert és szeretett felesége Pannika), majd a sírt körbeállva és egymás kezét megfogva, ahogy azt pont tőle, Kegló atyától tanultuk, imádkoztunk értük.

Miért van erre szükség , 45 évvel azután, hogy idejött, és 17 évvel a halála után? Egy több gyermekes családanya közülünk így fogalmazta meg másnapi levél váltásunkban.

"Visszaemlékezve, úgy érzem, hogy zavaros kamaszos útkeresésünkben ő volt a válasz kérdéseinkre, "hogy hitünk széjjel ne dűljön". Nem tengtünk-lengtünk céltalanul a világban, hanem rendszeresen összejöttünk, értelmesen töltöttük a szabadidőnket, csiszolódva a felnőtté válás útján. Talán mindnyájan István atyának köszönhetjük, hogy azok lettünk akik. Nagyon fontos ezeknek a közös emlékeknek-élményeknek a felidézése, mert szükségünk van példaképekre, tiszteletre és hálára. Ezek a visszaemlékezések a mi emberségünket mélyítik és gazdagítják."

Az emlékezéshez nem emlék kell, hanem szeretet, mondta egy komoly gondolkodó ember valamikor. Nagyon egyszerűen erről van szó! Mi szerettük és szeretjük ma is Keglevich atyát. Őt különben sem lehet és lehetett megkerülni. Hallgatni lehet róla, de megkerülni nem. Ahogy Antal atya mondta egyszer nekem "ki nem ismerte őt?"

Szeretettel kérjük őt, hogy járjon közben Jézusnál értünk, Albertfalváért és a kis közösségéért, akikkel szinte sosem volt megelégedve, de azért a rá jellemző mosolyából tudhattuk hogy nagyon szeret minket.

Fejes Imre